A napokban Isztambulban egy figyelemreméltó nemzetközi konferenciára került sor, melynek teljes neve Nostoi – Indigenous Culture, Migration & Integration in the Aegean Islands & Western Anatolia during the Late Bronze & Early Iron Age volt. A konferenciának, amely görög – török közös (!) szervezés volt az isztambuli Koç egyetem anatóliai kutatóintézete adott helyt (a szervezés dicséretétől tartózkodnék, mivel magam is ezen intézményhez tartozom). A konferencián én is elkövettem egy előadást (Against the Identification of Karkiša with Carians), s egy-két előadás kivételével végig is ültem, mivel csak egy szekció volt szerencsére (a kimaradt alkalmakkor aludtam, de azok amúgy is szigorúan görög témájú előadások voltak). Mielőtt valaki azt hinné, kitört a béke errefelé, meg kell említeni egy roppant mókás görög előadást, amely a „lírajátékos-csoport” elnevezésű, vitatott eredetű pecsétlők eredetéről szólt, és annak ciprusi eredetének bizonyítására ment ki. Amikor egy hozzászóló a szintén javasolt kilikiai eredet mellett érvelt, az előadó tömören úgy hárította el az akadékoskodót, hogy neki erről más a véleménye – a vitát amúgyis gyorsan lezárta, mert ment a gépe (M. Mikrakis: Cross-Cultural Interaction in the Eastern Mediterranean During the Early Iron Age: A View from Seal Engraving).
Azt hiszem nem kell különösebben bizonygatni, hogy a megadott téma igazi sláger, ahol folyamatosan áramlanak az új adatok, értelmezések, különösképp az utóbbi két évtizedben. Vannak azonban árnyoldalai is. Az egyik, hogy forrásaink jórészt régészetiek, ahol is a kerámia felülreprezentált. Ennek szomorú következményeképp a konferencián nagy számban hangzottak el olyan előadások, amelyek a régészek két nagyon speciális válfajához köthetőek: az első szerint a régészet nem más, mint a kerámia leírása, vagyis ők ott fejezik be a kutatást, ahol el kellene kezdeni. Persze a címek szintjén nagyon is kötődtek a témához, az előadók láthatóan úgy is gondolták, hogy ők most valamit hozzáadnak, de voltaképp semmit sem mondtak, a csupa izgalmas cím mögött pőre kerámialeírás rejtőzött (vagy jobb esetben ásatási beszámoló). A második (jellemzően angolszász hátterű) válfaj pedig túl komolyan veszi az ilyen témákat: előadásaik hemzsegnek a -cióktól és -izmusoktól, tárgyi anyag az nem nagyon van bennük, csak elmélet, ahol minden legalább posztkolonialista – s voltaképp megint csak semmit nem adnak hozzá a témához (vagy amit hozzáadnak, az három mondatban elmondható), azt leszámítva, hogy nagyon modern köntösben teszik mindezt. De ez igazi baj ezzel a két válfajjal, hogy nem ingerelnek vitára, hiszen valójában nem egy probléma megoldására tett kísérletről szólnak – s ezzel voltaképp szembemennek a konferenciák lényegével. Így ezekről az előadásokról nem fogok beszélni. Egy kivételt teszek, ahol az előadó óvatosan megpróbált valamilyen geopolitikai jelentőséget is tulajdonítani kerámiacsoportjainak, ahol azonban a kerámia- és a politikai térkép között több száz év tátongott (P. Pavúk: Between the Aegean and the Hittites: The Western Anatolia in the 2nd Millennium BC).
A szervezők meglehetősen tágan értelmezték a kronológiai és földrajzi kereteket, mert becsúszott néhány más korszakba tartozó, ill. a kilikiai – észak-szíriai térséggel foglalkozó előadás is. Ez utóbbinak felettébb örültem, nem csak azért, mert engem személy szerint nagyon izgat, hanem mert akadtak köztük tényleg jó előadások. Ilyen volt például A. Yener előadása, de erről majd külön, egy Alalakhról tervezett bejegyzés keretében fogok írni (Alalakh and the New Chronology). Ráadásul ez a régió kínálta az egyik olyan pontot, ahol valami vita indulhatott volna meg (jelesül, hogy érkeztek-e görögök/égeikumiak a kérdéses időszakban), de ez sajnos több provokatív kérdés ellenére sem indult meg.
Már majdnem Nyugat-Anatólia (vagy az) Lukka is, amelynek kapcsán N. Momigliano (B. Aksoyjal együtt) azt vizsgálta, miért nincsenek leleteink a 2. évezredi Lykiából. Először is a leletek listázásával rámutatott, hogy azért ez egy leegyszerűsítés, másfelől az állandóan javasolt nomadizmust elvetve leletképződési és kutatástörténeti problémákban látja a megoldást (Lycia before the Lycians).
A hettitológusok – ókori keletesek ez alkalommal nem igazán váltották meg a világot. Az sose fért a fejembe, hogyan lehet olyan előadást tartani, amely semmi újdonságot nem mond (M. Alparslan: The History of the State Arzawa during the Hittite Period; A. Mouton – I. Rutherford: Arzawan Rituals and Greek Religion). Vagy olyat, amely látszólag mond – de voltaképp ezt már megírták (K. Kopanias: The Mushki/Phrygian Problem from the Near Eastern Point of View). S itt lép be a szokásos probléma: mindenki powerpointozik, mindenféle hivatkozás nélkül – s ember (szakértő) legyen a talpán, aki megmondja, hogy csak reciklált az illető, vagy hozzá is tett. Muski-ügyben speciel én követem a dolgokat, de mondjuk az ión vándorlás esetén nyilván nem, mások meg nyilván fordítva vannak ezzel. Nem lehet elégszer elmondani: a hivatkozások nélküli powerpoint nem csak nem praktikus, hanem etikátlan is.
Volt néhány klasszikás előadó is, akiknek nagy előnye volt, hogy tényleg az interakcióról akartak és tudtak beszélni, több-kevesebb sikerrel. A. Dale amellett érvelt, hogy a nevezetes görög -ēnos népnév-szuffixum a luvi -wann(ī) népnév-szuffixum kölcsönzése – abban biztos vagyok, hogy ezt már más is felvetette, viszont ő adott rá fonológiailag kielégítő magyarázatot (The East Shore of Lesbos). A kevesebb sikert felmutató előadások közé tartozott például M. Bachvarovaé, aki a görög mítoszokból és azok vélelmezett ókori keleti motívumaiból próbált légvárat építeni (Migrations in the Anatolian Narrative Tradition).
Summa summarum: ez a konferencia inkább tanulságos volt, mint jó. Mindenesetre a görögök tervezik néhány év múlva a folytatást, Athénban.
