Épp a napokban beszéltem át egy tbiliszi diákommal Kuttamuwa sztéléjét, és ő volt az, aki felhívta a figyelmem arra a bombasztikus megfogalmazásra, amit a chicagoi egyetem közleménye használt miszerint „ez az első írott emléke annak, hogy e régió lakossága egy testtől független lélekben hitt”.
Ez természetesen nonszensz. A hettiták és luvik már jóval Kuttamuwa sztéléje előtt egy testtől független lélekben hittek: hettitául ištanzan-, luviul (VAS/COR)á-tara/i- (a több kutató által szorgalmazott hettita atteš szó téves olvasaton alapul; a luvi szó esetén figyelemreméltóak a determinatívumok: a ‘edény’, ill. ‘szív’). A halál után a test helyetti akkant- (kb. halotti szellem) pedig továbbra is rendelkezik ezzel a lélekkel (a királyoknál ez amúgy sem volt gond, mert ők istenekké váltak, akiknek természetesen volt ištanzan-juk). A hettita lélekfogalom ugyanakkor eltért a miénktől, mert lelke nemcsak az embereknek, hanem az állatoknak, növényeknek, sőt bizonyos élettelen tárgyaknak is volt.
Az „újhettita” miliőben sem szokatlan a Kuttamuwa-féle sztélé: a KARKAMIŠ A4d felirat (X./kora IX. sz.) egy oroszlánpáron nyugvó trónon ülő istenségé, amelyet a felirat Átrisuhinak, ‘Suhi (király) lelke’-ként azonosít.
Átnézve azonban a sztélét kiadók különböző nyilatkozatait, rögtön hangsúlyozni kell, hogy a kifogásolt bombasztikus megállapítás egyáltalán nem tőlük származik, ez mindössze az OI tévedése.
Sajnos azonban a kutatók sem makulátlanok: nyomatékosan hangsúlyozták többször, hogy itt a sémi és indoeurópai hagyományok keveredéséről van szó (hogy ti. a hamvasztást biblikus körökben elutasították). Ez teljes képzavar. Nem beszélhetünk „indoeurópai” hagyományokról, amikor minden érintett nép máshogy kezelte e kérdést, s különben sem túlzottan adekvát egy „újhettita” állam arámi sztéléjét indoeurópai szemszögből magyarázni. Az azonban fontos kérdés, hogy e korszakot megelőzően, melyből ezen államok is kinőttek, mi volt a gyakorlat. A Hettita Birodalom – ugyanis erről lenne szó – gyakorlata azonban vegyes volt. Noha az uralkodókat hamvasztották; hantolásos („csontvázas”), ill. hamvasztásos temetkezés egyaránt előfordult, amint Osmankayası vagy Ilica hettita temetői mutatják, vagyis nem beszélhetünk egységes indoeurópai, hettita vagy luvi hagyományról. Voltak, akik így csinálták, voltak, akik úgy.
Ez természetesen nonszensz. A hettiták és luvik már jóval Kuttamuwa sztéléje előtt egy testtől független lélekben hittek: hettitául ištanzan-, luviul (VAS/COR)á-tara/i- (a több kutató által szorgalmazott hettita atteš szó téves olvasaton alapul; a luvi szó esetén figyelemreméltóak a determinatívumok: a ‘edény’, ill. ‘szív’). A halál után a test helyetti akkant- (kb. halotti szellem) pedig továbbra is rendelkezik ezzel a lélekkel (a királyoknál ez amúgy sem volt gond, mert ők istenekké váltak, akiknek természetesen volt ištanzan-juk). A hettita lélekfogalom ugyanakkor eltért a miénktől, mert lelke nemcsak az embereknek, hanem az állatoknak, növényeknek, sőt bizonyos élettelen tárgyaknak is volt.
Az „újhettita” miliőben sem szokatlan a Kuttamuwa-féle sztélé: a KARKAMIŠ A4d felirat (X./kora IX. sz.) egy oroszlánpáron nyugvó trónon ülő istenségé, amelyet a felirat Átrisuhinak, ‘Suhi (király) lelke’-ként azonosít.
Átnézve azonban a sztélét kiadók különböző nyilatkozatait, rögtön hangsúlyozni kell, hogy a kifogásolt bombasztikus megállapítás egyáltalán nem tőlük származik, ez mindössze az OI tévedése.
Sajnos azonban a kutatók sem makulátlanok: nyomatékosan hangsúlyozták többször, hogy itt a sémi és indoeurópai hagyományok keveredéséről van szó (hogy ti. a hamvasztást biblikus körökben elutasították). Ez teljes képzavar. Nem beszélhetünk „indoeurópai” hagyományokról, amikor minden érintett nép máshogy kezelte e kérdést, s különben sem túlzottan adekvát egy „újhettita” állam arámi sztéléjét indoeurópai szemszögből magyarázni. Az azonban fontos kérdés, hogy e korszakot megelőzően, melyből ezen államok is kinőttek, mi volt a gyakorlat. A Hettita Birodalom – ugyanis erről lenne szó – gyakorlata azonban vegyes volt. Noha az uralkodókat hamvasztották; hantolásos („csontvázas”), ill. hamvasztásos temetkezés egyaránt előfordult, amint Osmankayası vagy Ilica hettita temetői mutatják, vagyis nem beszélhetünk egységes indoeurópai, hettita vagy luvi hagyományról. Voltak, akik így csinálták, voltak, akik úgy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése