A Mtacminda-hegy

Egyik nap úgyneveztt Khevszureti-nap volt. Khevszureti Grúzia Csecsenfölddel szomszédos egyik vadregényes régiója (a másik Tuseti, a hírekből ismeretes Pankiszi-völgy, ahol az orosz vadászbombázók gyakorlatoznak élesben, az Tuseti és a borairól híres Kakheti határán van). Ez egy szabadtéri fesztivál, amelyet minden évben megrendeznek Tbilisziben egy Városliget-szerű létesítményben, ahol khevszureti zenészek lépnek fel, sajátságos népviseletükben (ők egy enyhén eltérő nyelvjárását beszélnek). Mi is megtekintettük, sajnos kifejezetten lassú volt a rendezvény, alig történt valami és a grúzok is nagyon panaszkodtak, hogy a tavalyi összehasonlíthatatlanul jobb volt. Azért hallottunk egy-két népdalt, köztük az egyik szép dal Csecsenföldről szólt, csecsenül, majd grúzul (Hicskeria volt a címe, minthogy Csecsenföld csecsen neve Hicskeria).

Minthogy ez a programpont annyira nem jött össze, abszolváltunk helyette egy másikat: a városkép egyik felét uraló tévétorony ugyanis a Mtacminda-hegyen áll, amelynek fő nevezetessége az oldalában álló Mamadaviti-templom, amely Szent Dávid Garedzsa remetekunyhója helyén épült, s amely mellett van a grúz Nemzeti Pantheon, ahol népük nagyjai nyugszanak, köztük sok híres történész, író, vagy épp Zviad Gamszakhurdia vagy Ilija Csavcsavadze herceg. Csavcsavadze (1837-1907) jelentőségét és szerepét a modern Grúzia megteremtésében nem lehet eléggé hangsúlyozni, egy személyben volt költő, a Tergdaleulebi nevű grúz modernizációs mozgalom egyik vezéralakjaként politikai és oktatási reformer, voltaképp a grúz nemzet atyja (1987-ben szentté is avatta a grúz egyház, mint minden fontosabb történelmi személyiségüket). Mindemellett a templom mellől fantasztikus kilátás nyílik egész Tbiliszire, onnan még szebb is, mint a hegy tetejéről, de azért az sem lebecsülendő.

További finomságok a grúz konyhaművészetből

Következzék néhány olyan étel, amelyről eleddig még nem ejtettünk szót, de már volt hozzá szerencsénk, és a változatosság kedvéért kiemelkedően finomnak bizonyultak.

Háttérnek tudni kell, hogy a grúzok ritka figyelmes vendéglátók. Maja egy este beállított egy fazék étellel, csak úgy hozta vacsorára, ez volt a csakapuli, tárkonyban főtt bárány, kiemelkedően finom. A grúzok nagyon nagy barátai a tárkonynak, fogyasztják leveles tésztában, sőt üdítőital formájában is. A grúz üdítőitalok mind szénsavasok és meglehetősen édesek, minthogy maguk is édesszájúak: rengeteg süteményesboltot lehet látni, igen gazdag kínálattal. Érdekes módon nincs saját csokoládéjuk, viszont lehet kapni sok finom orosz import csokoládét, ill. ami helyi grúz jellegzetesség, a csitisz rdze, vagyis (szó szerint) ‘madártej’, habosított tej, csokival bevonva (e műfajba tartozik még a csokival és kakaómasszával körbevett mogyoró is). Amikor pedig mi mentünk látogatóba Majáékhoz, megkóstolhattuk a nevezetes bazsét, a diószószt is (sült csirkével kombinálva, fenséges).

Az órarendünk beosztása szerint a Barbara kezdett, majd félóra szünet, majd jött a luvi és egy óra szünet után Hattusa. Az órás szünetben vagy elmentünk az egyik közeli khacsapuri bárba vagy a diákok gondoskodtak valami uzsonnáról. Utóbbi módon kóstoltuk például a már emlgetett lobiot, de a khacsapuri megrulit is: ez normál khacsapuri (imeruli-jellegű), de ennek a tetejére is van olvasztva sajt, s maconival, grúz joghurttal kell enni – amely leginkább a török ayranra hasonlít, de annyira nem híg, hogy iható legyen.

Egy nap úgy döntöttünk, mi is megmutatjuk, mit esznek a magyarok uzsonnára, és a körözött mellett döntöttünk (majd még főzni is fogunk nekik, de azt később). Pirospaprika szerencsére volt nálunk, úgyhogy csak igazi túrót kellett szerezni (amely például Németországban lehetetlen, mint az közismert). Mint kiderült, a grúzok ismerik a normális, száraz túrót, rögtön két fajtát is: a khacsót és a nadughit, kóstolási jegyzeteim alapján már a khacso is nagyon közel áll a magyar tehéntúróhoz, de kicsit savanykásabb, a nadughi meg teljesen olyan. Előbbit lehet tégelyben is kapni (akkor picit hígabb), de utóbbit csak kimérve, mert faluról hozzák. Mindenesetre kiváló körözött lett belőle (amely Barbara keze munkáját dícséri), s sikert is arattunk vele (a grúzok sok hagymát fogyasztanak, amely már megalapozta a pozitív fogadtatást, a megrelek – a grúzokkal közel rokon, de magát grúznak tartó csoport, róluk majd máskor – meg sok nadughit, ennek megfelelően el is nyerte a megrel ajkú Eka tetszését).

Végezetül a sörivóknak: itt két fő sörmárka van, a Natakhtari és a Kazbegi. Egyelőre még csak az utóbbihoz volt szerencsém, teljesen korrekt pilseni jellegű ser. Érdekesség, hogy a grúz belpolitikai élet is legalább olyan katasztrófális, mint odahaza, de ez még a söröket is érinti: a Kazbegi cég ellenzék-közeli, a Natakhtari kormánypárti tulajdonban van (egyébként utóbbi gyártja a grúz üdítőitalokat is), de a Kazbegit a közelmúltban komoly megrázkódtatás érte, amikor a tulaj egy politikai ballépése következtében az emberek bosszúból nem ittak Kazbegit…

Upliszcikhe

Kirándulás Mckhetába és Upliszcikhébe

Vasárnap tanszéki kirándulást szerveztek vendéglátóink két közeli, rendkívűl izgalmas és a grúz történelem és kultúra szempontjából két kiemelkedően fontos városba, Mckhetába és Upliszcikhébe (a grúz neveket, mint eddig is, magyaros kiejtés szerint írjuk, nem angolosan, pontosnak egyébként egyik sem pontos, lévén hogy se az angolban, se a magyarban nincsenek olyan torokhangok, mint a grúzban).

Először Mckhetába mentünk, amely olyan húsz percnyire van Tbiliszitől észak felé: Mckheta, amely két folyó, a Mtkvari és az Araghvi találkozásánál fekszik, a Tbiliszi előtti főváros volt, kb. i.e. III. századtól az i.sz. V. századig (amikor is Vakhtang Gorgaszali áthelyezte székhelyét Tbiliszibe – róla és a városalapításról kicsit később). A városnak három fő látnivalója van – a vasárnap épp zárva levő régészeti múzeumon túl: a Bebriszcikhe-erőd (amely tautológia, mert a cikhe maga jelent erődöt), a Szamtavro-templom és a Szvetickhoveli-katedrális. Az erőd egy piciny középkori vár, melynek szép fekvése még a pocsék idő ellenére is átütő volt. Mckheta e két temploma révén Grúzia spirituális fővárosává vált, melynek egyik kevéssé kellemes következménye az odatóduló tekintélyes mennyiségű látogató (s az, hogy így alig lehet olyan fotót készíteni, melyen nincs ember). Kísérőink eltérően reagáltak a vallási impulzusokra, volt köztük keményvonalas és kritikus személyiség egyaránt, s volt, aki teljesen ateistának tűnt (ám ez utóbbi vált a legbuzgóbb hívővé utunk utolsó állomásán, Ateni Szioni templomában). Az 1130-as években épült Szamtavroban talált végső nyughelyet Mirian király és felesége, Nana, akik uralkodása alatt Grúziát megtérítették a IV. században, s itt áll a Cminda Nino-kápolna, ott ahol állítólag Szent Nino, Grúzia megtérítője imádkozott (aki szintén állítólag Szent György unokahúga volt). Itt van továbbá egy modern szent is eltemetve, állítólag meggyógyulnak azok, akik a sírjára támaszkodnak két tenyérrel, ill. ha keresztjüket a tőle származó szent olajba mártják (e szokásoknak elég sokan hódolnak).

A Szvetickhoveli-katedrális igazán gyönyörű épület. A legenda szerint Krisztus keresztrefeszítésekor egy mckhetai zsidó épp Jeruzsálemben tartózkodott és elhozta a köntösét: Szidónia, a nővére, ahogy megérintette ezt a palástot, szörnyethalt a hit erejétől, el is temették vele a palástot. Amikor a fentebb emlegetett Mirian király templomot akart emelni Mckhetában, a központi elemnek kijelölt fa sehogysem hagyta magát kivágni, míg egy nap magától átment Szidónia sírhelyére, s ott eresztett gyökeret és eköré épült fel a templom, ma a fa és az állítólagos sír leplestül az egyik oszlopban, ill. alatta van. A faoszlopnak elég sok csodát tulajdonítanak s erre utal a templom neve is, amely ‘életadó oszlop’-ot jelent. Az V. században Vakhtang Gorgaszali átépítette, de ebből ma már csak az alapok látszanak. A ma látható épület a XI. században épült és az előrelátó uralkodó levágatta az építész kezét, hogy több ilyet ne emelhessen, amint ez a templom egyik ormán meg is van örökítve. E történetet Konsztantin Gamszakhurdia, a neves grúz író regényesítette meg (ő az apja volt a kettővel ezelőtti elnöknek, Zviad Gamszakhurdiának). A templom egyébként tele van nagyon szép, helyenként felettébb pogánynak ható freskókkal, továbbá a középkor óta uralkodó grúz uralkodócsalád, a Bagrationik számos tagjának síremlékével, de Vakhtang Gorgaszali síremléke is itt látható.

Mckheta után Gori érintésével Upliszcikhébe mentünk. Gori híres szülötte Sztálin elvtárs (akire a grúzok mégiscsak mint nagy emberre tekintenek, szobra is áll még Gori főterén – mellesleg rossz nyelvek szerint több oszét vér volt benne, mint grúz). Útközben megálltunk egy ásatásnál is, ahol a tanszék több diákja dolgozik (de a grúziai ásatásokról bővebbet egy másik bejegyzésben). A Mtkvari mellett fekvő Upliszcikhében késő bronzkori anyagot is találtak, de a város virágkora az i.e. VI. – i.sz. XII. sz. között volt, csúcspontján húsz ezer főnyi lakossággal. A keresztény kor előtt ez volt Grúzia egyik politikai és vallási központja. Miután az arabok elfoglalták Tbiliszit, Kartli királyai ismét itt rendezték be székhelyüket. 1122-ben Építő Dávid visszafoglalta Tbiliszit és ráadásként bő száz év múlva a mongolok visszafordíthatatlanul megsemmisítették a várost és a környékét övező erdőségeket. A város lenyűgöző különlegessége, hogy nem csupán sziklára épült több mint fele, hanem részben sziklába vájt is, a felépítmények és a sziklatömbök összjátéka és harmóniája alkotta meg a város képét – mindehhez azonban ma már élénk képzelőerő szükséges, hiszen a felépítmények többségét csupán a sziklába vájt ágyak és a vázszerkezetre utaló lyukak jelzik. Minthogy sok esetben ez a helyzet a hettita romok esetében is, jó terepgyakorlat volt mindenkinek – s tényleg fantasztikus, önmagában ezért megéri elmenni Grúziába.

Upliszcikhe után utunk utolsó ullomása az Ateni Szioni-templom volt. Ateni Szioni egy hetedik századi kis templom a Tana-völgyben, Goritól nem messze, tényleg festői környezetben, számos némiképp fiatalabb freskóval díszítve (sajnos részben restaurálás alatt). A környezetet úgysem lehet leírni, beszéljen helyettem a kép.

Végezetül, az Ateni Szionitól néhány méterre letelepedve hódoltunk egy kedves grúz szokásnak, a szabadban történő mcvadi (saslik) – sütésnek, ahol is az előre jól bepácolt és fűszerezett húsokat friss és savanyított zöldségek társaságában fogyasztjuk, jóféle háziborral kísérve. Minthogy ez az igazi grúz evészet volt, volt egy úgynevezett tamada, akinek feladata minden nagy grúz étkezés kötelező elemének, a tósztoknak megnyitása és levezénylése. A tósztok lehetnek alkalomszülték, ill. általános életbölcsességek is, és előbb-utóbb mindenkinek kell ilyet mondani a résztvevők közül – így rám is sor került, a társaság nagy megelégedésére sikerült grúz stílusban köszöntenem őket. A jelentékeny mennyiségű bor elfogyasztása természetesen jótékonyan hat a társaság kedélyére, s különösen muzikalitására (az aggódóknak: igen, a sofőr is ivott, sokat, itt láthatóan nem mérik az alkoholos befolyásoltságot – a grúzok vezetési szokásait elnézve egyébként mindegy is, ittak-e vagy sem). Így hamarosan grúz kísérő lányaink táncra perdültek, kintaurira például, s ránk is sor került természetesen, bár ahhoz már túl sokat fogyasztottak, hogy a lépéseket pontosan elmagyarázzák, de Barbarát is bevonták és nekem is kellett qartulit járnom a PhD-s Ninoval. Hazafelé a kisbuszban pedig grúz népdalok széles repertoárjával ismerkedhettünk meg. S becsületükre legyen mondva, másnap az órán mindenki ugyanúgy teljesített, mintha egész hétvégén az ágyban lustálkodott volna. Gaumardzsosz!

Helyesbítés

Néha az embernek összekeverednek a chipjei: az operában látott táncoknál a kintauri és a salakho ugyanaz, csak utóbbi az örmény eredetű név. A harmadik táncot valójában lekurinak hívják. A szöveget már javítottam, így e bejegyzés azoknak szól, akik még az eredeti változatot olvasták.

Opera és Tbiliszi by night

A hétvégi programunk kiemelkedően eseménydúsra és felejthetetlenre sikeredett. Ez a bejegyzés tartalmazza szombati élményeink, a következő fogja a vasárnapit.

A szombat kora délutáni ejtőzést a rég beharangozott grúz opera követte. A tbiliszi operaház a Rusztaveli úton áll, mór stílusú épület, amely belül eléggé hasonlít a budapesti operaházra, csak épp fakóbbak a színek. További lényeges különbség, hogy az előadások nincsenek feliratozva, amely egy grúz nyelvű előadásnál, mint amilyen a mienk is volt, némiképp megnehezíti a megértést. Szerencsénkre az opera cselekménye nem volt épp wagneri, így nem volt nehéz követni, másfelől velünk volt a program szervezője, a PhD-s Nino, aki alkalomadtán elmagyarázta a helyzetet. Egyébként a grúz énekelve eléggé hasonlít az olaszhoz, bár azok, akik tudnak olaszul, eléggé más véleményen vannak :-)

Az opera, amelyet megtekintettünk, egy rendkívűl népszerű opera, a Viqtor Dolidze komponálta Qeto és Kote (a történetet meg is filmesítették). Műfaját tekintve vígopera, a cselekmény lényege, hogy egy nagybácsi és unokaöccse ugyanazt a nőt akarja feleségül venni, akit gazdag apja a nagybácsinak szán, persze a végén a szerelmesek egymáséi lesznek, némi cselszövés után. Az opera egyúttal a XIX. század végi Tbiliszi keresztmetszetét is mutatja: elszegényedett nemesúr, nyugatos műveltségű unokaöcs és a gazdag kereskedő, továbbá mesteremberek, kerítőnők, stb. A főszereplők népviseletben vannak, a férfi népviseletet mi is láttuk már többször, amikor esküvőbe botlottunk: hosszú, vörös kabát, övvel átkötve, amelyről egy hosszú tőr, ill. egy szablya lóg le, a mellen keresztben pedig tölténytár feszül. Ünnepi alkalmakkor – például esküvő – a ruha színe fehér.

A legizgalmasabb azonban az opera zenéje – amely egyszerűen fantasztikus. Grúz népzenére épül, csak épp nagyzenekarra és rendkívűl magával ragadó. Minthogy vígopera, az előadást táncbetétek tarkítják, mégpedig grúz néptáncok: a qartuli, egy nagyon izgalmas és elegáns esküvői tánc; továbbá a kintauri (örmény eredetű megjelöléssel salakho), amit az operában a mesteremberek adtak elő, végezetül a lekuri, melyet két férfi mutatott be, hihetetlen sebességgel (képzeletben próbáljon mindenki Khacsaturján szablyatáncára lejteni valamit). Reméljük, be tudjuk szerezni cd-n és az otthoniaknak is meg tudjuk mutatni.

Az opera után rövid városnézésre indultunk, Tbiliszi by night, fel a Narikala-erődbe. Tbiliszi fekvése igen szép, a Mtkvari (ismertebb nevén a Kura) folyó szeli ketté a várost, amely a város szívében vesz éles kanyart, ott épült fel a Narikala-erőd (túloldalt meg az uralkodói palota, most pedig Vakhtang Gorgaszali, az alapító király szobra látható ott). A városban nagyon sok a zöld, de a nappali összképet lerontja, hogy az épületekből elsősorban az elmúlt száz év épületei látszanak. Ám éjjel egészen más a helyzet: az egész tájat a kivilágított templomok és a folyó menti sziklameredély uralják – pompázatos látvány.

Démotikus kongresszus előadásai

Az imént fedeztem fel, hogy már letölthető a 10. Nemzetközi Démotista Kongresszus előadóinak és előadás-absztraktjainak listája. Emlékeztetőül: ez ugye augusztusban lesz Leuven-ben. Sajnos anyagi kereteimet totálisan kimerítette a rodoszi konferencia, így ezen nem tudok ott lenni. Ami különösen sajnálatos, hiszen ezt sem rendezik meg minden évben.
Az előadások izgalmasnak ígérkeznek, de sajnos most nincs annyi időm, mint otthon, hogy hosszan ismertessem őket. Az érdeklődők úgyis megnézik és/vagy letöltik az oldalt, ebben biztos vagyok.
Ha valaki kijutna, feltétlenül szóljon nekem!
És akkor is, ha szívesen kiküldene maga helyett… :)

Diákok és kávé

Minthogy Zsolt már részletesen beszámolt gyakorlatilag mindenről, nekem már csak néhány személyes hozzáfűzni valóm van az eddig elhangzottakhoz.
A tanítást én is roppantmód élvezem. Az itteni tanítványaim száma csütörtök-péntekre 10 főre zsugorodott, de ezt egyáltalán nem bánom. A „kemény mag” lelkesen hallgat, jegyzetel, kérdez, jól tudunk együtt dolgozni és haladni. A lemorzsolódás okát alapvetően nyelvi problémák okozzák: sok diák egyszerűen nem beszél, illetve nem is ért jól angolul. Többnyire oroszul tanultak és láthatóan az egyetemi évek során sem fektetnek kellő hangsúlyt a nyelvi képzésre. A kitartó diákok viszont nem rettennek meg sem az idegen nyelvű oktatástól, sem a szövegolvasástól, pedig egyiptomi előképzettségük sajnos nem áll arányban az eddig látogatott szemináriumok számával – meggyőződésem, hogy nem az ő hibájukból.
Az étkek és italok terén osztom Zsolt lelkesedését, különösen az megnyerő, mennyire igyekeznek a helyiek mindent megmutatni nekünk. Nem telt még el úgy nap, hogy ne kóstoltunk volna valamilyen helyi jellegzetességet!
Egyedül kávét nem tudnak főzni itt sem. Számomra rejtélyes módon, erre nagyon kevés országban képesek. Törökországban az a jó, hogy az obligát reggeli kávéadagom kiváltható két csésze méreg-erős török teával. Itt viszont csak az ízletes, ámde filteres tea örömeinek hódolhatok, reggelire tehát marad a Nescafé. Már kezdek hozzászokni, de a jó kávé szerelmesei tudják, milyen lemondásokkal jár ez…
De hogy pozitív benyomással zárjam ezt a bejegyzésemet, szeretném kiemelni, micsoda isteni süteményeket lehet kapni az itteni közértekben. Rájuk nézni is gyönyörűség: van gyümölcsös-zselés, csokoládé-krémes, lekváros, diós, s mindez nagyon baráti áron. Csak azt nem értem, hogy mindezek után hogyhogy nem kövérek a grúzok. Mert nem azok! Hogy a hölgyolvasók kedvéért ne csak a szép lányokat emlegessük: az itteni fiúk vékonyak, magasak, csinosak. És a keleti kapcsolatok is érződnek egy-két perzsa hatású nemes arcélben. ;)

Egy hete Tbilisziben!

Legfőbb ideje bemutatni helyi segítőinket is: Maja, a helyi asszír tanszék tanára (maga is hettitológus), aki tbiliszi vendégtanításunk kiötlője és megszervezője volt és három diáklány, Eka, Nino és Nino (Eka ókortörténész, a két Nino asszír szakosok, egyikőjük már PhD-s), Eka kivételével mindannyiukat ismertük már régebbről is. Mindannyian hihetetlen lelkesedéssel gondoskodnak rólunk, szervezik programjainkat és magyarázzák a grúz élet rejtelmeit, legyen szó városnézésről, Tbiliszi történetéről, grúz konyhaművészetről, kulturális programokról vagy épp egy jó hentes kereséséről (a Nino egyébként rendkívül elterjedt női név: Szent Nino volt a negyedik században Grúzia keresztény hitre térítője).

A grúzok szemmel láthatóan büszkék a színházi kultúrájukra, és bár ugyan színházba nyelvi akadályok miatt nem tudunk menni, mozgásszínházba, balettra és operába igen. Tegnap az órák után egy neves grúz pantomim-színházba mentünk, s bár rólam köztudott, hogy nem vagyok rajongója e műfajnak, igazából tetszett az előadás. Persze én igazából amúgyis az operára várok :-)

Bővültek tömegközlekedési ismereteink is. A legérdekesebb, hogy buszra szálláskor (modern, nyugati buszok vannak) vagy bérletet használ az ember vagy leszálláskor (!) fizet negyven tetrit, a megtett út hosszától függetlenül, jegy nincs. Tbilisziben amúgy a közlekedési minták egy újabb válfaját ismertük meg. A grúziai változatot legjobban a törökkel összehasonlítva lehet leírni. Mint ismeretes, a törököknek nem erős oldaluk sem az útburkolati jelek felfestése, sem általában véve a közlekedési szabályok betartása (a gyalogosok ott kelnek át az úttesten, ahol épp kedvük tartja). Mindettől függetlenül biztonságosan és kiszámíthatóan vezetnek, egy gyalogos minden további nélkül át tud kelni egy kétszer három sávos autópályán, zebra nélkül (saját experimentum :-). A grúziai annyiban tér el, hogy több az útburkolati jel, de sokkal bizonytalanabbul és kiszámíthatatlanul vezetnek, így az egész kaotikusabb és némiképp izgalmasabb jelleget ölt a gyalogos számára. Ehhez tartozó érdekes részlet, hogy az Andrássy út-jellegű főutak széles, két-három autó szélességű járdával vannak keretezve. Amelyet az autósok két-három autónyi szélességben használnak parkolásra. Az a látvány is elég mókás, amikor százötven méteren át tolat az autó a járdán, hogy lejusson róla. A kedvencem pedig egy tegnapi élményem, amikor egy meredek, széles útszakasz közepén állt egy dömper, lehajtott fejjel, nyitott ajtókkal, vezető nélkül. Az autópark egyébként a lerobbant Ladáktól a láthatóan rendkívűl népszerű városi terepjárókig terjed. A járdákat feltűnően sokszor – és gondolom szovjet mintára – itt is aluljárók kötik össze zebrák helyett, amelyek általában alacsonyak és sötétek, de mindegyikben van fénymásoló és számos, rejtélyes üzlet.

A rozzant Ladáktól a terepjárókig terjedő spektrum jól mutatja az első hetünk egyik összbenyomását: noha egyértelműen modern város Tbiliszi, sosem lehet tudni, hogy mikor bukkan az ember a Stalker Zónáját idéző épületekre vagy kisebb utcákra. Azaz több lakóház és járda is romosabb az átlagnál, de az is igaz, hogy még a berlininél is több építkezést számoltunk meg (ha pedig a Kazinczy utca környékével vetjük össze, akkor még ők állnak jobban). Az az érzésünk, hogy egyelőre pénzhiány akadályozza a dolgok tökéletesítését – s azért azt se feledjük el, hogy tizenöt éve itt még polgárháború dúlt Gamszakhurdia és Sevardnadze között.

Általában véve, egyáltalán nem érzem a „poszt-szovjetséget” (míg Moszkvában eléggé lehetett, különösen a külsőbb kerületekben), aminek persze felettébb örülök, az aluljárókon kívűl nekem csak egy tűnt szovjet maradványnak, a városkép egyik felét uraló méretes tévétorony (a másik felét szerencsére a Narikala-erőd és Grúzia Anyácska szobra foglalja el), s különösen annak már poszt-szovjet, de még pre-modern ízlésvilágot tükröző éjszakai csicsás neonfényes és így felettébb vicces kivilágítása.

Néhány szót a grúz pénzekről. Itt lari van, váltópénze a tetri, és meglehetősen ritkán nyomják újra a papírpénzeiket, amelyek így eléggé rongy benyomását keltik. A házban ahol lakunk, van lift, amely egy 10 tetris bedobásával hozható működésbe – aprólékos, de legalább biztos beszedése a közös költségnek, kivéve persze, ha olyan sportos emberek laknak a hatodikon, mint én, akik nem használnak liftet :-) Tegnap valaki meg elrontotta, mert azóta a negyediken áll.

Diákjaink továbbra is szorgalmasan dolgoznak, szerdán pedig kitalálták, hogy a Hattusa régészetét mégiscsak inkább németül szeretnék hallani (szinkrontolmácsolással azoknak, akik sem angolul, sem németül nem tudnak), úgyhogy megint átírtam a kiosztmányaimat… A grúzok egyébként nagy mobilfüggők, félpercenként hívogatják egymást, s itt az órán is bevett dolog telefont használni, de erről gyorsan leszoktattuk őket (én erre különösen ugrom).

Az EB-meccsek kommentátora az első negyeddöntőnél már egész szenvedélyes hangot kezdett megütni (bár ha a képet nem látnánk, még mindig nem derülne ki, ha gólt lőtt valaki), sőt, viszonylag sokszor mondta be a játékosok nevét, mert eddig ezt nem igazán cselekedte meg. Lehet, hogy a döntőn már élvezhető is lesz a stílusa (gondolom, mindenki észrevette, hogy amint megjósoltam, a németek menetelnek a döntőbe. A másik ágon, jóslatommal ellentétben, de gondolom mindenki számára evidensen, látva a játékukat, a hollandok jutnak be. E kettő összecsapásának kimenetelét még korai lenne megmondani. Egyébként meg: Türkiye! Türkiye!).

Apropó, grúz nyelv. Az emlegetett i-ragot egyébként értelemszerűen csak a mássalhangzóra végződő nevek kapják meg! Részletes grúz nyelvtan egyébként az www.armazi.com honlapon található (Armazi a pogány grúz főisten volt).

Végezetül néhány szó grúz konyhaművészeti ismereteink bővüléséről. Tegnap ittunk Cinandali bort, a híres helyi grúz fehérbort (Rkaciteli és Mcvane házasítása), kiemelkedően finom volt; tegnap előtt pedig Majáéknál volt szerencsém megkóstolni a csacsát, a nevezetes grúz pálinkát, amelyet nagyjából a törkölypálinkához hasonlóan készítenek, és elég hasonló is, vagyis kiváló, s elég rendes alkoholfoka is volt. Itt egyébként úgy tűnik, mindenki főz otthon pálinkát és készít bort, ha pedig nem, a közértekben az első nagy hűtő az üdítőké, a második a boroké, a harmadik a töményeké (vodkáé, csacsáé) :-) Tegnap ettünk lobiot is, ez babpüré fűszerekkel, kukoricalángos-lepénnyel, újhagymával és tárkonnyal, továbbá savanyított zöldségekkel.

Ásatás on-line

A John Hopkins University és az ARCE közös vállalkozásaként, Betsy Bryan vezetésével ásatások indultak júniusban a Mut-templom szent tavának ÉK-i részén. Ami az igazán érdekes, hogy a “Hopkins in Egypt” honlapon napra lebontott képes ásatási naplót vezetnek a vállalkozásról, kifejezetten oktatási célzattal, vagyis hogy serdülő régészek nyomon követhessék egy folyamatban lévő régészeti feltárás minden aspektusát. Én éppen hogy csak belekukkantottam, de tényleg érdekesnek ígérkezik.

Mekis Tamás előadása

Kaptam egy meghívót a MEBT Ókori Egyiptomi Bizottságától: június 26-án (csütörtök), 17.00-kor Mekis Tamás tart előadást a Szépművészeti Múzeumban „Egy Ptolemaiosz kori temetkezési melléklet – a hypokephal” címmel. Minden érdeklődőt szeretettel várnak!

Vedesek

Erdemes odafigyelni az assziriologus kollegakra!!!
Sorra zajlanak a vedesek... (sajnos mi lemaradunk e sok izgalomrol)
Hajhaj! Es hol vannak az egyiptologus doktorok?
Ossze kellene szednunk magunkat!

Elnezest az ekezetekert, illetve azok hianyaert, de pillanatnyilag nem tudom athidalni ezt a technikai akadalyt.

Tbiliszi - vegyes

Én egyelőre nagyon pörgök itt Tbilisziben, úgyhogy egyelőre őszintén szólva nincs érkezésem az ókori keletes világ híreivel foglalkozni: napi két tanítás, hozzájuk egy kis felkészülés (Power Point-igazgatás), isteni és nagy étkezések (itt komolyan el lehet hízni, szerencsére a hatodikon lakunk), kiváló társaság, kedves emberek, programok, EB… Én rettenetesen élvezem az ittlétet!

A korábbi megjegyzésemben nem hangsúlyoztam, de nagyon boldog vagyok attól is, hogy mindkét órámra egy tucat diák jár. Otthon jó, ha négy fő jár ilyen órákra, de hettita szövegolvasást már egy éve csak két embernek tartok… Rendkívül lelkesek az itteni diákok és én az ilyet nagyon becsülöm.

Egy kedves kommentelőnk korábban jelezte, hogy szerinte „simoni” formában elírták a nevem a grúz egyetem honlapján: nos, mint kiderült, ez valójában a nominativus rag, ezt onnan tudom, hogy tegnap az osztrák-német meccsen mindenki kapott egy ilyen kis i-t a neve végére, s érdeklődésemre a grúzok elmagyarázták a nyelvi hátteret. A grúz nyelvű (!) közvetítés egyébként elég érdekes volt, ritka szenvtelen hangon beszélt végig a kommentátor, s mint kiderült, ők is használnak idegen szavakat a foci terminus technicusait illetően, csak épp grúzosítva – olyannyira, hogy nem is ismertem fel…

Most következzenek további izgalmak a grúz konyhaművészetből. Az alap khacsapuri kétféle lehet, a már emlegetett imeruli (ez azt jelenti, hogy Imereti tartományból ered), ill. penovani. Ez utóbbi azt jelenti, hogy réteges, s ez különbözteti meg az imerulitól, amely tömör. Ma egy újabb khacsapuri volt soron, az acsma (ez kocka alakú, olyan mintha főtt tészta alapú lenne). Közben kiderítettem, hogy a vasárnap elfogyasztott saslikot mcvadinak hívják. Emellett ma volt kubdari (húsos-fűszeres lepény), meg lobiani (ez a vega változat). A tetejébe laridzét ittam a kolleginákkal, ez a lokális frissítő, a tej föléből (íróból?) készül és vagy csokoládéval vagy gyümölcsökkel kombinálják, egy nagyon hűsítő, könnyed, friss ízű ital.

Munka és/vagy blog?

Nagyon szeretném már szakmai információkkal is frissíteni a blogot, de egyelőre egyszerűen nem jut rá időm. Ma megkezdődött a tanítás, de előzetesen viszonylag kevés információt kaptunk az itteni diákok tudásszintjéről, előismereteiről, nyelvtudásáról (angol, német, mindkettő, egyik sem – ezek közül minden variáció előfordul). Így folyamatosan alkalmazkodnunk, igazítanunk kell, ami nem kevés munkával jár az órákon kívül is. Az én csoportomról például kiderült, hogy csak a diákok fele tanult már egyiptomi nyelvet, így az elmélet-gyakorlat arányt kissé el kell majd tolnom az elmélet irányába, ami nyilván egyoldalúbb órát és alaposabb felkészülést igényel. Mindazonáltal jól sikerült az első tanítási nap.

Mindeközben azért átolvastam az internetes forrásaimat, és rengeteg érdekességet, híranyagot találtam, csak nem volt időm átformálni és bejegyzéssé szerkeszteni a mi blogunk számára. Álljon itt ízelítőként néhány érdekesség linkekkel:
1.) Felkerült az OsirisNet honlapjára a lengyelek ásta Merefnebef vezír sírja (6. din. Szakkara). A sír amúgy nem látogatható, így érdemes itt olvasni róla egy kicsit és átböngészni a képanyagot.
2.) Úgy tűnik, mégsem lett meg Kleopátra sírja Taposiris Magna-ban. A puhakalapos úr nyilatkozata itt olvasható.
3.) Izgalmas kiállítás ígérkezik a New York-i Metropolitan Múzemban november 18. és 2009 március 15 között: Beyond Babylon: Art, Trade, and Diplomacy in the Second Millenium B.C. Részletesebb leírásért ide lehet kattintani.

Tbiliszi

Tbiliszi – az első benyomások

Gamardzsobat! Mint korábban említettük, a blogot néha dúsítjuk majd önéletrajzi elemekkel és útleírásokkal is, ennek most jött el az ideje. Grúziai kinntartózkodásunk alatt útiélményeinket is itt fogjuk megosztani (szigorúan szubjektívan), s majd néhány fotót is.

Az első izgalom rögtön a tbiliszi reptéren volt, ahol, mint sejthető volt, a határőr életében nem látott magyar útlevelet és különösen hitetlenkedett, hogy csak négy napot töltöttünk Törökországban és máris ideutaztunk Grúziába. Pedig nem mi vagyunk itt az első magyar azért, elegendő Zichy grófra gondolni, aki a grúz nemzeti eposz, Sota Rusztaveli Tigrisbőrös lovagjának illusztrátoraként Grúzia-szerte hatalmas népszerűségnek örvend.

A szállásunk Tbiliszi újvárosi részén van (Abasidze út, a Csavcsavadzéval párhuzamosan, nem messze a Rusztaveli úttól, Tbiliszi fő ütőerétől), egy nagyon kellemes lakásban, ahol félig angolra fordított orosz Windows alapú komputer is van (néha kapunk mindenféle orosz nyelvű üzenetet rajta, de nem értjük, reméljük robbanni nem fog).

Ma volt az első tanítási nap, az egyetem azon épülete, ahol tanítunk, tizenöt perc séta. Tíz-tizenöt diákom van, többségük BA-s asszír szakos, de vannak régészek és ókortörténészek is, legtöbbjük mindhárom kurzusra beül. Mint helyben kiderült, a Hattuša régészete órát mégis inkább angolul szeretnék, s nem németül, úgyhogy rögtönöztem, ma meg átírom a Power Pointom meg a handoutokat németről angolra…

Élvezzük a híres grúz vendégszeretet is, mindenki nagyon kedves és segítőkész, vasárnap két kollegina – az egyiket már ismertük a tavalyi Rencontre-ról Oroszországból – rövid városnézést tartott, végig a Rusztaveli úton, láttuk a Parlamentet, egyelőre még csak messzíről a várat (Narikala) és Grúzia Anyácska monumentális szobrát, Vakhtang Gorgaszál, a városalapító királynak a várost kettészelő Mtkvari folyó fölé magasodó szobrát és néhány fontosabb templomot, köztük a grúz katholikosz, az egyházfő tekintélyes méretű székhelyét is, amit néhány éve építettek fel egy helyi milliomos pénzén (a grúz emberek egy jelentékeny része igen vallásosnak tűnik). Ez egyelőre csak egy rövid városnézés volt, majd mindent megnézünk alaposabban is (beleértve a múzeumokat is, elvégre itt van a dmaniszi ősemberlelet is!). Sokszor valóban elkél a segítségük, mivel itt minden grúzul van kiírva (értsd: grúz betűkkel), még az étlapok is, és bár gőzerővel tanulom, még csak az ábécé egyharmadát ismerem…

Az emberek egyébként ráérősek, hozzájuk képest az olaszok és a törökök betegesen pedáns népség. A grúz nők között pedig feltűnően nagy arányban van igen szép hölgyek :-)

Élvezzük az ismerkedést a grúz ételekkel is: a khacsapuri (sajtos lepény) számtalan fajtájával (volt már imeruli és adzsaruli is, az utóbbi tetejére tojást ütnek és egy darab vajjal kell elkeverni), ettünk már khinkalit, amely tésztába göngyölt húsgombócleves (tényleg benne van a leves, ki kell belőle inni), és sok más apróságot, kóstoltunk már Szaperavi vörösbort (isteni volt), és ittunk a híres-neves Bordzsomi grúz ásványvízből – amely sós. Szerintem lenyűgöző, mások szerint annyira nem :-) Bár a grúzok nagy teázóknak tűnnek, saját teájuk nincs, viszont jóféléket importálnak (például Ahmadot, ami az egyik kedvencem és otthon sosem láttam, és háromszor annyi Twinings van, mint itthon). Aprópó, végre egy nép, amely rendes túrót eszik, és nem olyan folyósat, mint a germánok! Ma pedig a közértben sikerült morszra szert tennem, amitől nagyon boldog vagyok, mert azt különösen kedvelem :-) És arról nem is beszélve, hogy Törökország fantasztikus mérkőzésen továbbjutott az EB-n :-)

Képek Hattusáról

Azok kedvéért, akiket nemcsak a fúrótechnika érdekel, felrakok néhány kevésbé specifikus fotót Hattusáról. Az első képen egy rekonstruált falrészlet látható rögtön a mai bejárat mellett.

Az Oroszlános kapu.

A Felsőváros templomai.

Büyükkale (a háttérben, a dombon). Itt volt a palotanegyed.

Büyükkale belülről. Az a kószáló pici ember én vagyok.

És végül a hűséges egyiptológus olvasók kedvéért: Találtam egy piramist!!! Bizony, bizony. :)

Üdvözlet Hattusából

Úgy adódott, hogy elégedetlen voltam a hattusai fotógyűjteményemmel (ami nélkül ugyebár némiképp nehézkes Hattusa régészetét tanítani) és ezért úgy döntöttünk, hogy a grúziai tanítás megkezdése előtt – mivel úgyis Isztambulban kell átszállnunk – teszünk egy rövid kitérőt, és ismételten meglátogatjuk Hattusát. A programot sikerrel teljesítettük, és találkozhattam is néhány emberrel a tavalyi török munkatársak közül (az ásatások azonban csak 23-én indulnak), s megnézhettem, hogy fog a Yenicekale publikációja kinézni - azé a régióé, ahol én is dolgoztam. A fenti kép ízelítő, miért is mentünk ki, amely egyúttal jól illusztrálja a hettiták által alkalmazott fúró technikáját.

Üdvözlet Isztambulból

Grúzia

Mint hűséges Olvasóink észrevehették, Barbara mostanában nagyon elfoglalt volt, Zsolt is, olyannyira, hogy ő bejegyzést sem tett közzé (még az ICAANE-s beszámolót sem fejezte be, de be fogja). Most eláruljuk, mi volt ennek az oka: mindkettőnket meghívtak a Tbiliszi Állami Egyetem Assziriológiai Tanszékére vendégtanárnak, hogy tartsunk tömbösített szemináriumokat június második felében. Barbara egyiptomi vallásos szövegolvasást fog tartani (angolul), Zsolt bevezetést a luvi nyelvbe (angolul) és Hattusa régészetét (németül). Aki tud grúzul, itt meg is tekintheti a hirdetményt :-) (a legalsó június 4.-i hír). Minthogy 10-én indulunk, ezért az elmúlt héten kellett felkészülnünk az órákra és előkészíteni az anyagokat (és még az EB is beindult közben, hajrá Törökország!), ebből adódott az elfoglaltságunk. Ehhez kapcsolódóan két hír, egy rossz és egy jó:

Rossz hír: június 10. és 14. között biztosan nem fogjuk tudni frissíteni a blogot, utána feltett szándékunk, hogy nagyjából a szokásos gyakorisággal teszünk fel bejegyzéseket; de mindez erősen függ a grúziai internet-szolgáltatók kényétől és kedvétől. Július 13-án térünk haza, attól kezdve megy minden, mint régen.

Jó hír: ha működőképes az internet-kapcsolat, blogunk ideiglenesen útinaplóvá is avanzsál, grúziai élménybeszámolókkal és képekkel.

PS. Az EB-t egyébként Németország nyeri, miután Ballack bombájával és Klose fejesével 2-1-re felülmúlja az olaszokat, mert Del Piero csak egyszer tud áttörni a Nationalelf Mertesacker – Metzelder védelmi vonalán.

Rodoszi beszámoló - 3. rész (előadások)

Annak lehetőségéről, hogy részletes beszámolót írjak a nekem tetsző és/vagy tanulságos előadásokról, végképp lemondtam. Sajnos egyszerűen nem jut rá időm. Mindazonáltal szeretnék még egy átfogó, általános képet nyújtani a benyomásaimról, és elnézést kérek azoktól, akik ennél szofisztikáltabb beszámolóra számítottak.

Az előadások - ahogy már említettem - öt párhuzamos szekcióba rendeződtek, ezekből általában legalább egy (de gyakran több is) régészeti témákat, ásatási eredményeket mutatott be. A többi teremben változatos tematikájú előadások hangzottak el: jellemzően történelem, vallás, társadalom, művészet, filológia, egyiptomi-görög kapcsolatok, de alkalmanként olyan szekciók is nyíltak, mint predinasztikus Egyiptom, epigráfia, irodalom, nyelvtan, kulurális örökség, archívumok, templomépítészet, király ikonográfia, múmiák, Memphisz, thébai sírok, Oxürünkhosz, 18. dinasztia, és így tovább, tényleg mindenféle, kicsit össze-vissza. A nap fénypontját természetesen az ebédszünet után kezdődő plenáris ülések jelentették. Ilyenkor meghívott előadok beszéltek fejenként 45 percet a már sokat emlegetett óriási amphiteátrumban. Az előadók közül kiemelném Christopher Eyre-t, James P. Allen-t, Jan Assman-t, Manfred Bietak-ot, Richard Jasnow-t, Geoffrey Martin-t. Továbbá általános beszámolók hangzottak el ilyenkor, például a DAIK, az ARCE vagy az IFAO tevékenységéről, a Louvre-ról illetve a torinói múzeumról. Sokan biztosan meghökennek rajta, de e sztárparádé közepette, nekem Jasnow professzor előadása tetszett a leginkább, aki nagyon könnyed, szórakoztató stílusban beszélt a görög-egyiptomi nyelvi és irodalmi kölcsönhatásokról az új források felfedezése és feldolgozása tükrében. Számos démotikus szöveg megemlítetett, köztük azok, amelyekről magam is írtam itt a blogon az elmúlt hónapban - és fogok még írni a közeljövőben.

A plenáris ülésekben az a jó, hogy nincs vele párhuzamosan másik előadás, így mindent meghallgathattam nyugodt szívvel. Kevésbé volt szerencsés az ebéd utáni időpont, mivel egy kiadós muszaka és némi asztali bor elfogyasztása - be kell vallanom - nem feltétlenül emeli a koncentrálási szintemet.

Az előadások kiválasztásában végül azt az elvet követtem, hogy prioritást élveztek a nyelvészettel, irodalommal foglalkozó előadások. Ha egyik sem volt éppen, akkor előadótól és témától függően vallástörténetre, építészetre koncentráltam - saját érdeklődési körömnek megfelelően. Borzasztóan érdekeltek a multimédiás eszközöket illetve internetes adatbázisokat bemutató vagy éppen csak beharangozó prezentációk, minden ilyet igyekeztem meghallgatni. Csak ízelítőképpen: a prágai Renata Landgráfová egy roppant izgalmas, készülő adatbázist mutatott be az Első Átmeneti Kor életrajzi felirataiból, Jean Winand és csapata egy újegyiptomi annotált korpuszon (Ramszesz) dolgozik, amely mindenféle morfológiai alapú keresést is lehetővé tesz majd. Mark Depauw a Trismegistosról beszélt, Willeke Wendrich pedig az UCLA új Enciklopédiáját mutatta be, amiről már itt is esett szó.

További általános megjegyzéseim az előadói módszert és stílust érintik, mivel megdöbbentő változásokat tapasztaltam. Egyrészről, az angol nyelv térhódítása gyakorlatilag már az egyiptológiában is visszafordíthatatlannak tetszik. Csupán az előadások egy-két százaléka hangzott el németül vagy franciául. Sok előadó, bár ez utóbbi nyelveken adta le a címét és az absztraktját, végül mégis angolul beszélt. A másik változás a power point prezentációk használatával függ össze. Lehet hogy maradi vagyok, de én 6 oldalas handout-ot készítettem, és nem láttam értelmét, hogy ugyanezt kivetítsem. Hasonló jellegű kiosztmányt viszont az egy hét alatt egyetlen előadótól sem kaptam. Szeretném világossá tenni, miért is zavar ez. Lelkes rajongója vagyok ugyanis minden technikai újdonságnak, ám értetlenül állok az előtt, hogy a power point használatával párhuzamosan megjelenő minőségi változás senkinek sem szúr szemet. A handout-ban ugyanis az a tisztességes, hogy a hallgatóság hazaviheti, vagyis utólag is elgondolkodhat az állításokon, az érvelés menetén, az adatokon. A kivetített képeket azonban csak néhány másodpercig nézheti és nyilván előbb-utóbb elfelejti. A 20 perces előadáshossz miatt szinte mindenki hadar, és nemcsak követni nehéz egy bonyolultabb gondolatmenetet, de szinte lehetetlen hetek múlva is mindenre visszaemlékezni. A handout hiánya azonban egy sokkal súlyosabb következménnyel is jár: méghozzá a referneciák hiányával. Számos előadást hallgattam végig, ahol elméletek és érvek repkedtek mindennmű forrás és hivatkozás említése nélkül. És a legmókásabb, hogy volt olyan eset, hogy egy előadó igencsak vonakodott kérésemet teljesíteni, miszerint küldje át nekem e-mailben a pps fájlt, amit levetített, vagy annak valamely változatát. Nem egészen értem, egyesek hogyhogy nem vállalnak felelősséget egy ekkora rendezvényen előadott szavaikért. Szerintem érdemi vita és reflexiók nélkül a konferencia lényege veszik el. Persze a Proceedings kötet megjelenése áthidalja majd a problémát, mivel ott nyomtatott változatban nyugodtan áttanulmányozható lesz minden. Kérdés, hogy az írott változatokon nem hagy-e majd nyomot a korábbi diszkusszió hiánya...

Szigorú kritikám ellenére szeretném leszögezni, hogy rengeteg kiváló előadást hallottam és számos esetben kétség sem férhetett a hozzáértéshez és magas színvonalhoz. Mégis fontosnak tartottam felhívni a figyelmet e tendenciák veszélyeire, mert a gyengébb vagy semmitmondó kontribúciók így sokkal könnyebben és feltűnés nékül csúsznak át a rostán, mindez pedig nem feltétlenül emeli egy tudományterület megbecsültségét.

A puhakalapos úr és Menkauhór

Napok óta visszhangzik a sajtó a Zahi Hawass vezette egyiptomi régészcsapat szakkarai felfedezésiről, azaz egy talán 5. dinasztiabeli piramis újrafelfedezéséről és egy a Szerapeumba vezető processziós útvonal részleges feltárásáról. Sajnos nincs időm összefoglalni az eseményeket, ezért most csak egyszerűen belinkeltem a forrásokat. Magyarul az Index történelem rovatában és a Múlt-kor történelmi portálon olvashatunk rövid összefoglalást az eredményekről. Vagy egyszerűen látogassunk el Dr. Hawass hivatalos honlapjára.

Szarkofágkiállítás Barcelonában

A barcelonai Museu Egipci március 13 és szeptember 30 között időszakos kiállítást mutat be Szarkofágok az ókori Egyiptomból címmel. A gyűjtemény alapvetően a Schiaparelli vezette olasz ásatások során 1903-ban, Thébában, III. Ramszesz két fiának sírjában talált leleteket mutatja be, köztük egy kertészcsalád koporsóinak maradványait. No nem akármilyen kertészekről van szó! Akit érdekel a téma, látogassa meg a honlapot, avagy még inkább Barcelonát a nyár folyamán!

Rodoszi beszámoló - 2. rész (megnyitó)

Sajnálom, hogy ilyen szaggatottan jelentkezem, de borzasztó sok a munkám és az elintéznivalóm a napokban. :(

A XICE konferencia május 22-én kezdődött a regisztrációval. A fiatalabb olvasók kedvéért mondom el, hogy ez mit is jelent. Amennyiben a résztvevő jó előre befizette az igencsak borsos regisztrációs díjat, érkezésekor felveheti a kis konferencia-pakkját, ami a következő elemekből áll (és szokott állni a legtöbb konferencián): egy válltáska, programfüzet, az absztraktokat tartalmaző füzet (jelen esetben inkább könyv), toll, jegyzettömb, prospektusok, kitűző névvel és intézménynévvel (ezt ajánlatos éjjel-nappal hordani, legalábbis ha az a cél, hogy a kollégák meg- illetve felismerjenek). A konferencia logójával ellátott baseball-sapka, melynek megpillantásakor méltatlankodva felszisszentem, a lindoszi hajókiránduláson nyert értelmet, mivel sokan ezt visellték szalmakalap vagy kendő hiányában a tűző napon. (Na én persze nem... inkább napszúrást kapok!)

Megjegyzem, télen még nagyon fel voltam háborodva a magas regisztrációs díj miatt, de a cserébe kapott szolgáltatásokkal és a szervezett programokkal messzemenőkig elégedett vagyok, tehát végül is jó helyre került a pénz.

A hivatalos program tulajdonképpen csak este kezdődött a Megnyitóval, melyet a Delphi amfiteátrum névre hallgató gigantikus teremben prezentáltak. Bár az ilyesmi általában elég unalmas és hosszadalmas (az összes szervezőnek, polgármesternek és minisztrenek rendszerint van valami mondanivalója), nem várt izgalmakat is tartogatott az esemény. Egyrészt nekem nagyon tetszett Christos Zerefos (Athéni Akadémia) előadása, amely a napjainkban aktuális klimaváltozás hatásain túl ókori természeti katasztrófákkal is foglalkozott, mégpedig egy 2. századi cunami hatásairól a Földközi tenger medencéjéban. Állítólag született erről egy cikk is idén a Nature-ben, ha lesz egy kis időm, feltétlenül kikeresem.

Aztán Abd Sabry Aziz (Supreme Council of Antiquities, Egypt) tartott egy jó másfél órás előadást, bár ebből az első 30 percet egy levél felolvasása vitte el. Zahi Hawass üzenete volt ez, aki maga nem kívánt személyesen részt venni a kongresszuson - holott az eredeti programban még szerepelt. A levélben szigorú kritikát fogalmazott meg az International Association of Egyptologist irányában, szabályosan szapulta a szervezetet. Erről sok mindent lehet gondolni, hogy miért és miért pont most tette ezt. Nekem csupán annyi a hozzáfűznivalóm, hogy ha valakinek nem tetszik valami, álljon ki ország-világ előtt és vállalja a nyílt vita veszélyeit is, ne másokal olvastassa fel a leveleit. Az előadás fennmaradó része egyébként elég érdekes volt, főleg az egyiptomi műemlékvédelemmel és állagmegóvással foglalkozott (a technológiát sajnos nem teljesen értettem, de azt hiszem a belvíz elvezetéséről szólt), illetve a műemlékek körüli tereprendezésről, amely egyúttal mai települések eldózerolásával, áttelepítésekkel jár. A leglátványosabb rekonstrukció a Karnakot és Luxort összekötő szfinx-út teljes hosszában való helyreállítási terve volt, de persze ez sem fog egyszerűen menni: nemcsak lakóházak tömege, hanem egy mecset is "útban van" a lelkes helyreállítóknak. Sabry azt mondta, rendíthetetlenek és kivárnak. Hmm.

Most került sor az IAE új elnökének megszavazására is, és James P. Allenre esett a választás. Szerintem róla már mindenki hallott, nem kell bemutatnom. Nagyon szimpatikus fickó, azt hiszem jó döntés volt. Sajnos őt nem sikerült személyesen megismernem, mert e fontos pozíció betöltése után úgy dongták körül az egyiptológus kollégák mint a darazsak a lekváros bödönt. A könyöklés pedig nem az én műfajom. Majd megismerem egy másik, kisebb és barátságosabb rendezvényen. Én optimista vagyok...

A nyitó előadásokat egy fogadás követte ott a szállodában. Ez jó alkalom arra, hogy ki-ki megkeresse régi ismerőseit, barátait a tömegben. Itt némi hiba csúszott a szervezésbe: nem tudom hogyan is képzelték, hogy egy pultról szolgálnak ki közel 500 (éhes!) egyiptológust. Azért végül mindeki étekhez jutott, és kóstolhatott a kiváló helyi borokból is: Iliosz (fehér) és Chevalier de Rhodes (vörös). E jól sikerült este után bizakodóan néztem a következő hét elé.

NB. Szeretném leszögezni, hogy amikor egyes előadásokról mesélek, a beszámolóm nagyon szubjektív. Azt emelem ki, amit én érdekesnek találtam, illetve amire jól emlékszem. Sokszor előfordul ugyanis egy fárasztó nap során, hogy az ember figyelme lankad egy kicsit. Ráadásul a legoptimálisabb esetben is, a látogató (fizikailag) csak az előadások egy ötödét képes végighallgatni az öt szekció miatt. Így az általam hallgatott előadások nyilvánvalóan tükrözik érdeklődési körömet, és így sok izgalmasnak tűnő prezentációról egyáltalán nem tudósíthatok.

(folyt.köv.)

ArchaeoDB

Nemrégiben egy új, német nyelvű portál kezdte meg működését, melynek célja, hogy az ókori keletes kutatások átfogó adatbázisául szolgáljon (mind a régészetieknek, mind a filológiaiaknak), a neve Archaeodb, alkotói pedig fiatal ókori keletes kutatók. Még roppant az elején tartanak, ezért egyelőre viszonylag kevés és esetleges anyag érhető el rajta, de azért már most is megéri nézelődni.

Elméletben a következő kategóriákban böngészhetünk: ókori keleti lelőhelyek (ábécérendben, ill. országok szerint), ókori keletes kutatók (bibliográfiák és rövid életrajzok), folyóiratok (tartalomjegyzékek) és könyvsorozatok, s itt is van linkgyűjtemény (a fentieken túl múzeumok, képek, térképek, kiállítások, egyesületek, tanszékek, stb.); továbbá blogszerű bejegyzésekben lehet értesülni a frissülésekről, a különféle rendezvényekről, s általában a kapcsolódó információkról. Tényleg nagyon az elején vannak még, és sok minden még üres, de én már találtam nekem való dolgokat és ha beindul, kiváló lesz.

Konferencia archívum

Eleinte úgy gondoltuk, hogy ha egy konferencia már lezajlott, egyszerűen eltávolítjuk a blogról, de rájöttünk, hogy a link továbbra is hasznos marad (például az absztraktok miatt). Mivel beszámolókat is írtunk/írunk némelyikről, elképzelhető, hogy e lapokat utólag is felkeresik az Olvasók. Ezért jobb oldali linkrendszerünkben új kategória született: a konferencia archívum. Az immáron nem aktuális rendezvények honlapját automatikusan ide helyezzük át.

Rodoszi beszámoló - 1. rész (A helyszín)

Már többen kérték, hogy most már tényleg meséljek, és bár borzasztó szívesen megírom az élményeimet, még nem tudom, hogy milyen gyorsan és hány részre szabdalva. Sajnos itthon nyakamba szakadtak a munkák és elintéznivalók, próbálom utolérni magam.

A tizedik ICE helyszíne tökéletes választásnak bizonyult. Kellemesebb helyet ugyanis igazán nehéz lenne keresni a világban. Gyönyörű sziget Rodosz, fantasztikus időjárásal (meleg, de nem kánikula), dús növényzettel, pálmafákkal, szívélyes görögökkel, és egy csodálatos Óvárossal. Ez utóbbi tulajdonképpen egy johannita erődítmény, középkori házakkal, utcákkal, sikátorokal. Plusz egy óriási kikötő vitorlásokkal, luxushajókkal, világítótoronnyal. A falakon belül egy-két szép mecsetet is láthatunk kecses minarettel, és hát persze itt van a Nagymesterek Palotája, az én személyes kedvencem. Sokszor úgy éreztem, mintha a Mennyei királyság c. film Jeruzsálemében lépkednék. Igazán varázslatos hely!

Rodosz persze mindenféle gasztronómiai élvezet forrása is: kiváló étkek, borok, édességek - fel sem lehet sorolni. Szívesen mesélnék még a város és a sziget történetéről is, de azt hiszem ez elég önkényes elkanyarodás volna a blog tematikájától. :)

De mielőtt a rossz nyelvek rám sütnék, hogy nyaralni mentem, leszögezem, hogy egyáltalán nem strandoltam, és a látnivalókat tulajdonképpen egyetlen nap alatt néztem meg. Plusz a hivatalos programba beépítettek egy lindoszi hajókirándulást, amin természetesen örömmel vettem részt . Egyébiránt reggel 9-től este 7-ig az előadásokon ültem, a többi magyar kollégával egyetemben. Hiszen ezért jöttünk, és minden egyéb csak ajándék volt, illetve a csodás környezet nem kis mértékben elősegítette az oldott hangulat kialakulását, és hogy fásultság nélkül lehetett végigcsinálni ezt az amúgy igen fárasztó egy hetet.

A kongresszus maga egy luxushotelban kapott helyet, melynek egy részét kifejezetten konferenciaközpontnak alakítottak ki. Öt hangzatos névre hallgató (Delphi amphitheater, Nafsika Hall, stb.) előadóteremben folyt a rendezvény, ezeket egy óriási társalgó kötötte össze, ahol a kávészünetekben eszmét lehetett cserélni, illetve itt kaptak helyet a könyvkiadók standjai is, hogy az embernek belesajduljon a szíve az akciósan 150 eurós könyvek látványába.

A 20 perces előadásokat 5 perces vita követte,majd újabb 5 perc állt rendelkezésre a szekciók (azaz termek) közötti vándorlásra. A cél nyilván az volt, hogy a résztvevők a lehető leghatékonyabban használhassák fel az idejüket, és a lehető legtöbb, őket érdeklő előadást meghallgathassák. Kicsit tartottam ettől a megoldástól, de meg kell hagyni, nagyon flottul működött a rendszer - ez természetesen az aktuális chairman ügyességén is múlott. A helyszín és a szervezés tehát kielégítőnek, sőt csodásnak mondható. Én bírtam volna még egy-két hétig...(folyt.köv.)

Gonoszkodó

Mindig szívből sajnáltam az egyiptológusokat, hiszen annyi zagyvaságot, amit önjelölt piramis-kutatók és hasonló őrültek írnak, kevés tudományágnak kell elszenvednie (igaz, a sumer nyelvészek sem panaszkodhatnak). Ám az sokkal kellemetlenebb, ha szakmán belüli kutatók csinálnak legalábbis furcsa dolgokat, különösen ha az illető mondjuk a fő-fő egyiptomi régész. Néhány nap különbséggel kaptam két hírt, amit nem bírok nem megosztani az Olvasókkal, holott nem vagyok egyiptológus. Zahi Hawassra én azóta figyelek, amióta volt szerencsém végigszenvedni budapesti előadását. Íme a két hír, figyeljük meg az események sorrendjét (hogy ti. először szenzációs bejelentés, majd vizsgálat, de csak utána, ha egyáltalán):

1. Zahi Hawass megtalálni véli Marcus Antonius és Kleopátra sírját Taposiris Magnában (furcsa egy hely ez …), egy templom alatti négyszáz láb hosszú alagútban (vagy alagutakban, nem egyértelmű a hír), mivel ott egy Marcus Antonius-mellszobrot, Kleopátra-szobrokat és Kleopátra arcképével díszített pénzeket találtak (ennyi). Az elrejtett sírkamrákat majd „radar”-ral akarja megtalálni. A hír forrása ez (The Sunday Times), Baines kommentárjával.

2. Zahi Hawass mindeközben lázasan vizsgáltatja a múmiák DNS-eit is. Mint ismeretes, a Discovery Channel öt millió dollárt adott az egyiptomiaknak egy DNS-labor felállítására. Az efféle vizsgálatoknak Hawass igen sokáig ellenállt, de belement úgy, hogy csak egyiptomiak dolgozhatnak ott. Most az a baja, hogy I. Thotmesz múmiája szerinte nem az, amit eddig annak tartottak, hanem egy másik, amelynek DNS-ét meg fogják vizsgálni, hogy ezt bizonyítsák. Arra azonban nem tért ki, mely másik múmiákéval fogja összevettetni, amint arra sem, mekkora az esélye használható DNS-szekvenciák kinyerésére egy ilyen idős múmiából. A cikk kitér arra is, hogy Hawassnak nem erős oldala az eredmények közzététele, általában nemzetbiztonsági okokra hivatkozva. A hír forrása ez (AP).

Őszinte részvétem az egyiptológus kollégáknak.