Már az útikönyv olvasgatásakor is kiválasztottuk Vardziát, de Upliszcikhében is mindenki nyomatékosan elmagyarázta, hogy feltétlenül el kell ide jönnünk, mivel Vardzia szinte a párja a fentebbinek.
Kiderült, hogy van közvetlen marsrutka a török határtól amúgy nem messze fekvő Vardziába Tbilisziből, aminek roppant megörültünk, gondolván, hogy így sikerül lerövidíteni az utazást. Ez a számításunk nem jött be, sőt, mintegy két órával tovább tartott az út, mint visszafele átszállással Akhalcikhében, aminek elsősorban az a tekintélyes rakomány volt az oka, amelyet a marsrutka tetejére pakoltak – de félóránként megálltak újra rákötözni: A Volán-buszok szerepét is betöltő marsrutkák szinte mindenhol Ford kisbuszok (úgyhogy Ford kisbuszt eladni és szervizelni nagy üzlet itt), a mienk is az volt, melynek a tetejére néhány láda paradicsomon túl a következő tételeket sikerült felerősíteni: három majd’ ember magasságú zsáknyi uborka, négy nagy képátlójú, különböző márkájú színes tévé és egy embermagasságú hűtőszekrény.
Az útnak egyébként két nagyon szép szakasza volt: az egyik, amely a Bordzsomi-Kharagauli Nemzeti Park mellett vitt el a Mtkvari völgyében, s az utolsó mintegy húsz kilométer közvetlenül Vardzia előtt, szintén a folyó völgyében, elképesztő szurdokokkal (az első kép az út mentén álló Khertviszi-erődöt ábrázolja, sajnos csak marsrutkából tudtuk fotózni), az egyik itteni faluhoz kötődik Rusztaveli, a grúz nemzeti eposz szerzője.
Ugyanezen útszakasz struktúrája szintén felejthetetlen. Alapvetően ugyanis nem volt út, hanem kavicsos, döngölt föld jelezte az útirányt, olyan, amilyeneket az ember csak afganisztáni híradófelvételeken lát. A nem elhanyagolható különbség azonban, hogy míg a terepjárók viszonylag gyorsan tudnak haladni ezen utakon, a személyautók és kisbuszok nem. Az egyhangúságot elkerülendő néhány kilométerenként volt egy-egy százméteres aszfaltcsík, ill. annak a maradványa, mert sokszor egészen nagy darabok hiányoztak belőle, a többi részén pedig megszámlálhatatlanul sok (és nagy) kátyú terjengett.
Vardziába érve kiderült, hogy Vardzia, mint település tulajdonképp nem is létezik – tudniillik szó szerint három házból állt, amelyből kettő vendégszállás volt (mi is az egyikben szálltunk meg), továbbá a környéken volt még néhány tanya. Igazi hangulatos, nyugalmas isten háta mögötti hely volt, ahol a legnagyobb zajt a Mtkvari csobogása és a sirályok keltették, és áram is csak este kilenc után lett. Ennek örömére Mtkvari-völgyében egy rövid kirándulást is megejtettünk (ízelítőt mutat a tájból a második kép).
Vardzia maga III. Giorgi király alapítása a XII. században, de igazán csak lánya, a nagy grúz uralkodó, Tamar királynő alatt épült ki (a népi legenda szerint neki köszönhető a város neve is, merthogy apja egy vadászata alkalmával Tamar elveszett az egyik barlangban, és onnan kiabált kifelé, hogy Ak var dzia ‘itt vagyok, bácsikám’. A népi legenda arra nem tér ki, miért bácsikámozta a saját édesapját). A barlangok úgy kerülnek a képbe, hogy az egész város egy hegy oldalába épült, szó szerint, ugyanis az épületek félig be lettek vájva magába a hegybe. Innen a hasonlóság Upliszcikhével – bár a vájás iránya eltérő – meg onnan, hogy fénykorát nagyjából egy időben élte a két város, így építészete (pontosabban azok nyomai) meglehetősen hasonlóak. Az épületek túlnyomó többségét azonban nem lakóházak, hanem templomok és monostorok alkotják, melyekben egynéhány szerzetes még ma is él. A város nem sziklába vájt részét ugyanis 1283-ban egy földrengés (melynek nyomai ma is láthatóak) eltüntette és a maradékot is elűzték 1551-ben a perzsa seregek.
Vardzia csodálatos volt, mind természetileg, mind kulturálisan, s valóban, aki látta Upliszcikhét, annak látnia kell Vardziát is (és fordítva), mert remekül rímelnek egymásra.
Kiderült, hogy van közvetlen marsrutka a török határtól amúgy nem messze fekvő Vardziába Tbilisziből, aminek roppant megörültünk, gondolván, hogy így sikerül lerövidíteni az utazást. Ez a számításunk nem jött be, sőt, mintegy két órával tovább tartott az út, mint visszafele átszállással Akhalcikhében, aminek elsősorban az a tekintélyes rakomány volt az oka, amelyet a marsrutka tetejére pakoltak – de félóránként megálltak újra rákötözni: A Volán-buszok szerepét is betöltő marsrutkák szinte mindenhol Ford kisbuszok (úgyhogy Ford kisbuszt eladni és szervizelni nagy üzlet itt), a mienk is az volt, melynek a tetejére néhány láda paradicsomon túl a következő tételeket sikerült felerősíteni: három majd’ ember magasságú zsáknyi uborka, négy nagy képátlójú, különböző márkájú színes tévé és egy embermagasságú hűtőszekrény.
Az útnak egyébként két nagyon szép szakasza volt: az egyik, amely a Bordzsomi-Kharagauli Nemzeti Park mellett vitt el a Mtkvari völgyében, s az utolsó mintegy húsz kilométer közvetlenül Vardzia előtt, szintén a folyó völgyében, elképesztő szurdokokkal (az első kép az út mentén álló Khertviszi-erődöt ábrázolja, sajnos csak marsrutkából tudtuk fotózni), az egyik itteni faluhoz kötődik Rusztaveli, a grúz nemzeti eposz szerzője.Ugyanezen útszakasz struktúrája szintén felejthetetlen. Alapvetően ugyanis nem volt út, hanem kavicsos, döngölt föld jelezte az útirányt, olyan, amilyeneket az ember csak afganisztáni híradófelvételeken lát. A nem elhanyagolható különbség azonban, hogy míg a terepjárók viszonylag gyorsan tudnak haladni ezen utakon, a személyautók és kisbuszok nem. Az egyhangúságot elkerülendő néhány kilométerenként volt egy-egy százméteres aszfaltcsík, ill. annak a maradványa, mert sokszor egészen nagy darabok hiányoztak belőle, a többi részén pedig megszámlálhatatlanul sok (és nagy) kátyú terjengett.
Vardziába érve kiderült, hogy Vardzia, mint település tulajdonképp nem is létezik – tudniillik szó szerint három házból állt, amelyből kettő vendégszállás volt (mi is az egyikben szálltunk meg), továbbá a környéken volt még néhány tanya. Igazi hangulatos, nyugalmas isten háta mögötti hely volt, ahol a legnagyobb zajt a Mtkvari csobogása és a sirályok keltették, és áram is csak este kilenc után lett. Ennek örömére Mtkvari-völgyében egy rövid kirándulást is megejtettünk (ízelítőt mutat a tájból a második kép).
Vardzia maga III. Giorgi király alapítása a XII. században, de igazán csak lánya, a nagy grúz uralkodó, Tamar királynő alatt épült ki (a népi legenda szerint neki köszönhető a város neve is, merthogy apja egy vadászata alkalmával Tamar elveszett az egyik barlangban, és onnan kiabált kifelé, hogy Ak var dzia ‘itt vagyok, bácsikám’. A népi legenda arra nem tér ki, miért bácsikámozta a saját édesapját). A barlangok úgy kerülnek a képbe, hogy az egész város egy hegy oldalába épült, szó szerint, ugyanis az épületek félig be lettek vájva magába a hegybe. Innen a hasonlóság Upliszcikhével – bár a vájás iránya eltérő – meg onnan, hogy fénykorát nagyjából egy időben élte a két város, így építészete (pontosabban azok nyomai) meglehetősen hasonlóak. Az épületek túlnyomó többségét azonban nem lakóházak, hanem templomok és monostorok alkotják, melyekben egynéhány szerzetes még ma is él. A város nem sziklába vájt részét ugyanis 1283-ban egy földrengés (melynek nyomai ma is láthatóak) eltüntette és a maradékot is elűzték 1551-ben a perzsa seregek.
Vardzia csodálatos volt, mind természetileg, mind kulturálisan, s valóban, aki látta Upliszcikhét, annak látnia kell Vardziát is (és fordítva), mert remekül rímelnek egymásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése