Már az útikönyv olvasgatásakor is kiválasztottuk Vardziát, de Upliszcikhében is mindenki nyomatékosan elmagyarázta, hogy feltétlenül el kell ide jönnünk, mivel Vardzia szinte a párja a fentebbinek.
Kiderült, hogy van közvetlen marsrutka a török határtól amúgy nem messze fekvő Vardziába Tbilisziből, aminek roppant megörültünk, gondolván, hogy így sikerül lerövidíteni az utazást. Ez a számításunk nem jött be, sőt, mintegy két órával tovább tartott az út, mint visszafele átszállással Akhalcikhében, aminek elsősorban az a tekintélyes rakomány volt az oka, amelyet a marsrutka tetejére pakoltak – de félóránként megálltak újra rákötözni: A Volán-buszok szerepét is betöltő marsrutkák szinte mindenhol Ford kisbuszok (úgyhogy Ford kisbuszt eladni és szervizelni nagy üzlet itt), a mienk is az volt, melynek a tetejére néhány láda paradicsomon túl a következő tételeket sikerült felerősíteni: három majd’ ember magasságú zsáknyi uborka, négy nagy képátlójú, különböző márkájú színes tévé és egy embermagasságú hűtőszekrény.
Az útnak egyébként két nagyon szép szakasza volt: az egyik, amely a Bordzsomi-Kharagauli Nemzeti Park mellett vitt el a Mtkvari völgyében, s az utolsó mintegy húsz kilométer közvetlenül Vardzia előtt, szintén a folyó völgyében, elképesztő szurdokokkal (az első kép az út mentén álló Khertviszi-erődöt ábrázolja, sajnos csak marsrutkából tudtuk fotózni), az egyik itteni faluhoz kötődik Rusztaveli, a grúz nemzeti eposz szerzője.
Ugyanezen útszakasz struktúrája szintén felejthetetlen. Alapvetően ugyanis nem volt út, hanem kavicsos, döngölt föld jelezte az útirányt, olyan, amilyeneket az ember csak afganisztáni híradófelvételeken lát. A nem elhanyagolható különbség azonban, hogy míg a terepjárók viszonylag gyorsan tudnak haladni ezen utakon, a személyautók és kisbuszok nem. Az egyhangúságot elkerülendő néhány kilométerenként volt egy-egy százméteres aszfaltcsík, ill. annak a maradványa, mert sokszor egészen nagy darabok hiányoztak belőle, a többi részén pedig megszámlálhatatlanul sok (és nagy) kátyú terjengett.
Vardziába érve kiderült, hogy Vardzia, mint település tulajdonképp nem is létezik – tudniillik szó szerint három házból állt, amelyből kettő vendégszállás volt (mi is az egyikben szálltunk meg), továbbá a környéken volt még néhány tanya. Igazi hangulatos, nyugalmas isten háta mögötti hely volt, ahol a legnagyobb zajt a Mtkvari csobogása és a sirályok keltették, és áram is csak este kilenc után lett. Ennek örömére Mtkvari-völgyében egy rövid kirándulást is megejtettünk (ízelítőt mutat a tájból a második kép).
Vardzia maga III. Giorgi király alapítása a XII. században, de igazán csak lánya, a nagy grúz uralkodó, Tamar királynő alatt épült ki (a népi legenda szerint neki köszönhető a város neve is, merthogy apja egy vadászata alkalmával Tamar elveszett az egyik barlangban, és onnan kiabált kifelé, hogy Ak var dzia ‘itt vagyok, bácsikám’. A népi legenda arra nem tér ki, miért bácsikámozta a saját édesapját). A barlangok úgy kerülnek a képbe, hogy az egész város egy hegy oldalába épült, szó szerint, ugyanis az épületek félig be lettek vájva magába a hegybe. Innen a hasonlóság Upliszcikhével – bár a vájás iránya eltérő – meg onnan, hogy fénykorát nagyjából egy időben élte a két város, így építészete (pontosabban azok nyomai) meglehetősen hasonlóak. Az épületek túlnyomó többségét azonban nem lakóházak, hanem templomok és monostorok alkotják, melyekben egynéhány szerzetes még ma is él. A város nem sziklába vájt részét ugyanis 1283-ban egy földrengés (melynek nyomai ma is láthatóak) eltüntette és a maradékot is elűzték 1551-ben a perzsa seregek.
Vardzia csodálatos volt, mind természetileg, mind kulturálisan, s valóban, aki látta Upliszcikhét, annak látnia kell Vardziát is (és fordítva), mert remekül rímelnek egymásra.
Kiderült, hogy van közvetlen marsrutka a török határtól amúgy nem messze fekvő Vardziába Tbilisziből, aminek roppant megörültünk, gondolván, hogy így sikerül lerövidíteni az utazást. Ez a számításunk nem jött be, sőt, mintegy két órával tovább tartott az út, mint visszafele átszállással Akhalcikhében, aminek elsősorban az a tekintélyes rakomány volt az oka, amelyet a marsrutka tetejére pakoltak – de félóránként megálltak újra rákötözni: A Volán-buszok szerepét is betöltő marsrutkák szinte mindenhol Ford kisbuszok (úgyhogy Ford kisbuszt eladni és szervizelni nagy üzlet itt), a mienk is az volt, melynek a tetejére néhány láda paradicsomon túl a következő tételeket sikerült felerősíteni: három majd’ ember magasságú zsáknyi uborka, négy nagy képátlójú, különböző márkájú színes tévé és egy embermagasságú hűtőszekrény.
Ugyanezen útszakasz struktúrája szintén felejthetetlen. Alapvetően ugyanis nem volt út, hanem kavicsos, döngölt föld jelezte az útirányt, olyan, amilyeneket az ember csak afganisztáni híradófelvételeken lát. A nem elhanyagolható különbség azonban, hogy míg a terepjárók viszonylag gyorsan tudnak haladni ezen utakon, a személyautók és kisbuszok nem. Az egyhangúságot elkerülendő néhány kilométerenként volt egy-egy százméteres aszfaltcsík, ill. annak a maradványa, mert sokszor egészen nagy darabok hiányoztak belőle, a többi részén pedig megszámlálhatatlanul sok (és nagy) kátyú terjengett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése