Most úgy tűnik, mégiscsak van netünk, így elkezdjük ontani a bejegyzéseket (mivel holnap amúgyis elutazunk Kazbegibe két napra, és ott nem fogunk netezni).
A hétvégét egy a korábbiaknál is alaposabb városnézésnek szenteltük. Sajnos a legfontosabb múzeum, ahol a legtöbb régészeti anyag, köztük a dmaniszi emberelőd-leletek találhatóak, a Nemzeti Múzeum, tavaly óta restaurálás alatt van (2009-ig), így bemenni nem tudtunk.
Megnéztük ellenben a skanzent, amelynek egy jó része szintén lezárás alatt van, de legalább láttunk néhány megrel házat és ettünk jóféle mcvadit (valójában a skanzenban aznap Tuseti-nap volt, de ez ismételten kimerült néhány énekes felléptében és a vendégsereg is határozottan a mcvadira koncentrált a kultúra helyett).
Végre feltérképeztük alaposan a Narikala-erődöt, amely az alatta húzódó óvárossal képezi Tbiliszi magját (az egykori városfalból kb. száz méter maradt csak meg), a Mtkvari azon pontján, ahol éles kanyart vesz és ahol a legsekélyebb. Az erőd igen látványos, teljesen szabálytalan formájú, ugyanis az alatta húzódó sziklák alakját követi, mögötte közvetlenül pedig már erdő és hegyek húzódnak.
Nem messze tőle áll Grúzia Anyácska monumentális szobra, amely a város jelentékeny részéről látható. Grúz neve Kartlis Deda, ami azért jó, mert ilyenekkel lehet kínozni az általánosításokra szünet nélkül törekvő nyelvészeket: a deda ugyanis grúzul anya, az apa pedig mama… Kartlis Deda egyébként egyik kezében kardot (az ellenségeknek), a másik kezében boroskelyhet tart (a barátoknak és a vendégeknek).
Hétvégénket egy kedélyes parti zárta, mert néhány diák eljutott a BA-fokozatig, a szokásos grúz kellékekkel (tamada, dalolás), továbbá ivókürtökkel, amelyből egy hajtásra kell kiinni a bort. Űrtartalmuk egy csarek, vagyis negyed liter. Magyaroknak az ilyesmi persze nem kihívás :-)
Hamarosan következnek beszámolóink Vardziáról és Sighnaghiról!
A hétvégét egy a korábbiaknál is alaposabb városnézésnek szenteltük. Sajnos a legfontosabb múzeum, ahol a legtöbb régészeti anyag, köztük a dmaniszi emberelőd-leletek találhatóak, a Nemzeti Múzeum, tavaly óta restaurálás alatt van (2009-ig), így bemenni nem tudtunk.
Megnéztük ellenben a skanzent, amelynek egy jó része szintén lezárás alatt van, de legalább láttunk néhány megrel házat és ettünk jóféle mcvadit (valójában a skanzenban aznap Tuseti-nap volt, de ez ismételten kimerült néhány énekes felléptében és a vendégsereg is határozottan a mcvadira koncentrált a kultúra helyett).
Végre feltérképeztük alaposan a Narikala-erődöt, amely az alatta húzódó óvárossal képezi Tbiliszi magját (az egykori városfalból kb. száz méter maradt csak meg), a Mtkvari azon pontján, ahol éles kanyart vesz és ahol a legsekélyebb. Az erőd igen látványos, teljesen szabálytalan formájú, ugyanis az alatta húzódó sziklák alakját követi, mögötte közvetlenül pedig már erdő és hegyek húzódnak.
Nem messze tőle áll Grúzia Anyácska monumentális szobra, amely a város jelentékeny részéről látható. Grúz neve Kartlis Deda, ami azért jó, mert ilyenekkel lehet kínozni az általánosításokra szünet nélkül törekvő nyelvészeket: a deda ugyanis grúzul anya, az apa pedig mama… Kartlis Deda egyébként egyik kezében kardot (az ellenségeknek), a másik kezében boroskelyhet tart (a barátoknak és a vendégeknek).Hétvégénket egy kedélyes parti zárta, mert néhány diák eljutott a BA-fokozatig, a szokásos grúz kellékekkel (tamada, dalolás), továbbá ivókürtökkel, amelyből egy hajtásra kell kiinni a bort. Űrtartalmuk egy csarek, vagyis negyed liter. Magyaroknak az ilyesmi persze nem kihívás :-)
Hamarosan következnek beszámolóink Vardziáról és Sighnaghiról!
1 megjegyzés:
A kedelyes jelzot inkabb fantasztikusra cserelnem. Eletem egyik legjobb vacsora-asztal melletti bulija volt. Egy percig sem unatkoztam, minden finom volt, es hihetetlenul boseges.
Mi tagadas, a gruzok tudnak mulatni!
Megjegyzés küldése