Grúz konyha – további adalékok

Következzék néhány olyan étel, amelyet már kóstoltunk, de még nem taglaltunk itt. Ételbe, ételhez keverendő fűszeres szószként (afféle Erős Pistaként) itt az adzsika használatos, melynek két fajtája van, a zöld és a barna, a különbség annyi, hogy ez utóbbi csípős. Az adzsika valamilyen – általunk még nem azonosított – fűszerkeverékből készül, sajnos pont abból, amit előszeretettel kennek kenyérre vagy kombinálnak céklával kis gombócok (grúzul pkhali) formájában – s eleddig épp ez az egyetlen étel, amely nekem nem ízlett. A grúzok is nagy hívei a padlizsánnak (badridzsani), amelyet általában a törökökhöz hasonlóan készítenek el, de pont tegnap este ettünk savanyított változatot, ami igen kiváló volt. A grúzok amúgy is sok savanyított zöldséget esznek, elsősorban (pepperoni) paprikát és a mi kovászos uborkánkhoz ízre nagyon hasonló, de eltérő eljárással (konkrétan nem kovászolva) készülő savanyított uborkát, ezek összefoglaló neve a mzsavi (a grúz – magyar rokonság híveinek [biztos van ilyen őrült is] a kovászos uborka mellett a megrel házak udvarába vezető székelykapu-szerű formációt ajánljuk még a figyelmébe). Egy alkalommal mi is készítettünk kovászos uborkát helyi barátainknak, kifejezetten nagy sikerrel. Apropó, grúz nevek: említettük egyszer a kukoricalisztből készült lepényt, azt mcsadinak hívják. A grúz sajtok nagyon finom, friss sajtok, melyek készülnek füstölt formában is (szulguni), s amelyek jóval erősebbek a parenyicánál. Említsük még meg a tqemalit, ez tulajdonképp egy zöld színű, savanykás szilva-szósz, amely elsőre nem gyakorol mély benyomást, ám a roston sült burgonya-karikákkal együtt tökéletes harmóniát alkotnak – különösen ha van hozzá sült csirke :-) Szighnaghi útunk felfedezése a csurcsela volt: ez vagy földimogyoró vagy dió liszttel elkevert szőlőléből készült masszával körülvéve, s gyertya alakban egy cérnára felfűzve. Rendkívül finom édesség, s egyáltalán nem gejl. Igen mókásnak találom, hogy itt több olyan édesség is fellelhető igen-igen hosszú ideje (csurcsela, csitisz rdze), melynek nyugati megfelelőit folyamatosan reklámozzák otthon, mint nagy újításokat. Tegnap Kazbegiben tolmát vacsoráztunk, amely töltött káposzta (tényleg teljesen olyan), reggelire pedig krumplis-borsos lepényt sütött a háziasszony, melynek nevét ugyan elfelejtettük megkérdezni, de felséges volt. Mint kiderült, ez tipikus hegyi étel a grúzoknál (vagy tipikus étel a hegyi grúzoknál) – s bár én szeretem az haute cuisine-t is (mint minden jóféle ételt) – azért a nehéz, markáns ételek állnak közelebb a szívemhez (gyomromhoz), mint ez is.

Ma egyébként volt szerencsém megkóstolni a Natakhtarit is („since 2005” …), amely megint teljesen korrekt, akárcsak a Kazbegi, de a sörivók szerint a Natakhtari úgymond krémesebb, meg lágyabb – bár nekem ez eléggé hitvitának tűnik. Két megjegyzés a sörökhöz: 1. Sörrel a grúzok csak ellenséggel koccintanak, ezt nem árt észben tartani. 2. Grúzia közismerten klasszikus borvidék és borivó ország (ezért nem meglepő a sörön „since 2005” felirat sem), így, gondolom, joggal hiányolja minden Kedves Olvasó a grúz borokról szóló bejegyzést (sör helyett): jelentem, minden erőmmel a grúz borászat feltérképezésén vagyok, de értelemszerűen összefoglaló bejegyzést csak a legvégén fogok írni. Aki fenn van a Facebookon, addig is találhat néhány morzsát a kérdéskörről a profilomnál a borkóstoló jegyzetek rovatában.