Az ún. Grúz Hadiút az ókor óta használatos közlekedési útvonal (kis túlzással az egyetlen átkelő a Kaukázuson), amely ma Tbiliszit és az észak-oszétiai Vlagyikavkazt köti össze. Az útvonal lenyűgöző. Még a kezdeténél áll Ananuri erődje és a Zsinvali-víztározó (ezekhez egy külön alkalommal tervezünk elmenni), majd ezután a Fehér Aragvi-völgyében folytatódva éri el legmagasabb pontját, a Dzsvari-hágót (2379 m). Annak ellenére, hogy július van, itt még láthatóak voltak az igazi gleccserek töredékei (életemben először láttam közelről ilyesmit, s egyúttal ez volt a legmagasabb pont is, ahova eljutottam [Szighnaghi meg a legkeletibb, Barbarának is]). Az út egyébként viszonylag jól kiépített, olykor galériaszerű aládúcolásokkal (erre elsősorban a gyakori hegyomlások miatt volt szükség), a döngölt műfaj csak néhány száz méteren át jelentkezett. Dzsvari után a Tergi folyó völgyében folytatódik az út, végig az orosz határig. Útunk célpontja Sztepancminda (‘Szent István’) települése volt, amelyet a szovjetek a falu egy nevezetes szülöttjéről Kazbeginek kereszteltek (aki viszont végsősoron a szomszédos Kazbek-csúcsról [5047 m] kapta a nevét), majd ugyan a függetlenség után visszaállították az eredeti nevet, de azóta is csak Kazbegiként emlegeti mindenki.
Kazbegi lényege, hogy kiváló kiindulópontot nyújt a környék csodálatos hegyeinek és szurdokainak feltérképezésére. Időhiányból kifolyólag nem költöztünk magashegyi bázistáborokba, csak a legfontosabbakra voltunk kénytelenek szorítkozni, mégpedig a Cminda Szamebára és az Alán-kapura.
A Cminda Szameba (‘Szentháromság’), Kazbegi jelképe, egy – a változatosság kedvéért – a hegytetőn (2200 m) épült templom, ahová csak komoly kaptatók árán lehet feljutni, de megéri, a táj szépsége miatt. Arról nem is beszélve, hogy a grúzok mesterei voltak annak, hogy minél mesésebb (és technikai szempontból minél lehetetlenebb) helyekre húzzanak fel templomokat, ill. erődöket. Aligha lehet szavakba foglalni azt a látványt, amikor egyetlen pillantással fel lehet mérni 
egy egész hegyvonulatot, a hegy lábától a felhőkbe burkolódzó, örök hó fedte csúcsokig. Készítettünk természetesen sok fotót, ezek némileg visszaadják, de ott kell állni a hegyeknél, hogy igazán át tudjuk ezt érezni.
Ha a Tergi völgyében tovább megyünk, eljutunk a grúzul Darialinak nevezett szorosba, ismertebb nevén a híres, számos történet- és földrajzíró (no meg Lermontov) által megörökített Alán-kapuhoz, amely már az ókor óta a legfontosabb
(gyakorlatilag egyetlen) átkelő a Kaukázuson és minden erre járó hódító építgetett itt egy kicsit (amiből mára majdhogynem semmi sem látszik). Az áthaladást sokszor nehezítik hegyomlások – ottjártunkkor is épp munkagépek takarítottak egy szakaszt –, de ma amúgy is csak a közepéig, az orosz – grúz határig lehet eljutni, ugyanis amióta a grúz-orosz kapcsolatok nem utolsósorban az abkház és az oszét konfliktus miatt bensőségessé váltak, az oroszok a teljes grúz-orosz határt lezárták (és csak azért sem 
importálnak grúz bort, brandyt és ásványvizet – ez a hogyan szúrjunk ki saját magunkkal jó alaposan minősített esete).
A szállásunk egy kedves grúz házaspárnál volt, nekik köszönhetjük a tolma és a krumplis lepény ismeretét (és az ismételten korrekt házibort).
Kazbegi lényege, hogy kiváló kiindulópontot nyújt a környék csodálatos hegyeinek és szurdokainak feltérképezésére. Időhiányból kifolyólag nem költöztünk magashegyi bázistáborokba, csak a legfontosabbakra voltunk kénytelenek szorítkozni, mégpedig a Cminda Szamebára és az Alán-kapura.
A Cminda Szameba (‘Szentháromság’), Kazbegi jelképe, egy – a változatosság kedvéért – a hegytetőn (2200 m) épült templom, ahová csak komoly kaptatók árán lehet feljutni, de megéri, a táj szépsége miatt. Arról nem is beszélve, hogy a grúzok mesterei voltak annak, hogy minél mesésebb (és technikai szempontból minél lehetetlenebb) helyekre húzzanak fel templomokat, ill. erődöket. Aligha lehet szavakba foglalni azt a látványt, amikor egyetlen pillantással fel lehet mérni 
egy egész hegyvonulatot, a hegy lábától a felhőkbe burkolódzó, örök hó fedte csúcsokig. Készítettünk természetesen sok fotót, ezek némileg visszaadják, de ott kell állni a hegyeknél, hogy igazán át tudjuk ezt érezni.Ha a Tergi völgyében tovább megyünk, eljutunk a grúzul Darialinak nevezett szorosba, ismertebb nevén a híres, számos történet- és földrajzíró (no meg Lermontov) által megörökített Alán-kapuhoz, amely már az ókor óta a legfontosabb
(gyakorlatilag egyetlen) átkelő a Kaukázuson és minden erre járó hódító építgetett itt egy kicsit (amiből mára majdhogynem semmi sem látszik). Az áthaladást sokszor nehezítik hegyomlások – ottjártunkkor is épp munkagépek takarítottak egy szakaszt –, de ma amúgy is csak a közepéig, az orosz – grúz határig lehet eljutni, ugyanis amióta a grúz-orosz kapcsolatok nem utolsósorban az abkház és az oszét konfliktus miatt bensőségessé váltak, az oroszok a teljes grúz-orosz határt lezárták (és csak azért sem 
importálnak grúz bort, brandyt és ásványvizet – ez a hogyan szúrjunk ki saját magunkkal jó alaposan minősített esete).A szállásunk egy kedves grúz házaspárnál volt, nekik köszönhetjük a tolma és a krumplis lepény ismeretét (és az ismételten korrekt házibort).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése