Batumi

Batumi az Acsara Autonóm Köztársaság fővárosa (hívják, helytelenül, Adzsarának is). Az acsarok ugyanúgy grúzok mint a többi, csak épp a háromszázéves török uralomnak köszönhetően sokan muszlimok. Nagyon kíváncsian vártuk Batumit, hiszen kikötőváros, s minden kikötőváros izgalmas, ráadásul ott a Fekete-tenger is, melyhez igazából még nem volt szerencsénk. Ráadásul az útikönyv az írta, hogy nedves, szubtrópusi klímája van, ami igazán érdekes változás a kazbegi háromréteges öltözetű hegymászás után. Én az oda vezető úton végig azon problémáztam, hogyan lehet szubtrópusi a klíma ebben a földrajzi régióban, de az odaérkeztünkkor kitörő, tizenkét órán át monszun jelleggel ránk zúduló esőzés eloszlatta a kétségeimet a geográfusok meghatározásának helyességét illetően.

Batumi lakossága valóban nagyon kevert, jóval több oroszt (ill. orosznak kinéző embert) láttunk, mint eddig, és örvendetesen magas volt a törökök aránya is – őszintén szólva sosem hittem volna, hogy Batumiban a legegyszerűbb törökül rendelni a vacsorát… Batumi igazi élénk, pálmafás mediterrán kikötőváros benyomását kelti, ahol legalább a belső részekre nagy gondot fordítanak – így legalább láttuk, milyen lehetne Nápoly, ha nemcsak tízévente szednék össze a szemetet. Batumi leginkább úgy néz ki, mint egy élő Szighnaghi: ugyanazok a jól ismert grúz háztípusok, csak épp nem a tavalyi felújítás friss, hanem a használat egészséges patinájával.

A középületeket is igen gondosan tatarozták, én a modern építészeti stílusokhoz nem értek, engem leginkább spanyol gyarmati épületekre emlékeztettek. Kialakítottak egy igen szép teret is, az Európa teret, szökőkúttal és Médeia szobrával, amint egyik kezében tartja az aranygyapjút, mely egy határozottan döglött bárány alakját ölti magára. E szoborért egymilliót larit (kb. százmillió forintot) kaszált az egyszeri szobrász, ami a helyi Tocsik-ügynek felelt meg egykoron. Az Európai Unió zászlajának teljesen illegális (és bár először nevettem rajta, voltaképp engem most már elég idegesítő) használata itt is gyakori, de háttérbe szorul, mivel Acsarának is van saját, kék-fehér csíkos zászlaja (sarkában a grúz zászlóval), és mivel egy középület bejáratára kétoldalt szimmetrikusan csak két zászlót lehet kitűzni, így marad a grúz meg az acsar.

Batumi most nagyon élénk, de az útikönyv is utalt rá, hogy a szovjet időkben szinte haldoklott, hiszen a NATO-tag törökök felé a határ szigorúan zárva volt – személyes véleményem szerint a grúzok sokkal jobban jártak azzal, hogy ha már zárt határ nélkül élni nem lehet, akkor most az oroszok felé zárt a határ, s nem délfelé.

Ami pedig a Fekete-tengerben való gyönyörködést illeti, ugyan megszakította az emlegetett monszun, de másnap este zavartalanul élvezhettük a naplementét.