2008. június 24., kedd

Kirándulás Mckhetába és Upliszcikhébe

Vasárnap tanszéki kirándulást szerveztek vendéglátóink két közeli, rendkívűl izgalmas és a grúz történelem és kultúra szempontjából két kiemelkedően fontos városba, Mckhetába és Upliszcikhébe (a grúz neveket, mint eddig is, magyaros kiejtés szerint írjuk, nem angolosan, pontosnak egyébként egyik sem pontos, lévén hogy se az angolban, se a magyarban nincsenek olyan torokhangok, mint a grúzban).

Először Mckhetába mentünk, amely olyan húsz percnyire van Tbiliszitől észak felé: Mckheta, amely két folyó, a Mtkvari és az Araghvi találkozásánál fekszik, a Tbiliszi előtti főváros volt, kb. i.e. III. századtól az i.sz. V. századig (amikor is Vakhtang Gorgaszali áthelyezte székhelyét Tbiliszibe – róla és a városalapításról kicsit később). A városnak három fő látnivalója van – a vasárnap épp zárva levő régészeti múzeumon túl: a Bebriszcikhe-erőd (amely tautológia, mert a cikhe maga jelent erődöt), a Szamtavro-templom és a Szvetickhoveli-katedrális. Az erőd egy piciny középkori vár, melynek szép fekvése még a pocsék idő ellenére is átütő volt. Mckheta e két temploma révén Grúzia spirituális fővárosává vált, melynek egyik kevéssé kellemes következménye az odatóduló tekintélyes mennyiségű látogató (s az, hogy így alig lehet olyan fotót készíteni, melyen nincs ember). Kísérőink eltérően reagáltak a vallási impulzusokra, volt köztük keményvonalas és kritikus személyiség egyaránt, s volt, aki teljesen ateistának tűnt (ám ez utóbbi vált a legbuzgóbb hívővé utunk utolsó állomásán, Ateni Szioni templomában). Az 1130-as években épült Szamtavroban talált végső nyughelyet Mirian király és felesége, Nana, akik uralkodása alatt Grúziát megtérítették a IV. században, s itt áll a Cminda Nino-kápolna, ott ahol állítólag Szent Nino, Grúzia megtérítője imádkozott (aki szintén állítólag Szent György unokahúga volt). Itt van továbbá egy modern szent is eltemetve, állítólag meggyógyulnak azok, akik a sírjára támaszkodnak két tenyérrel, ill. ha keresztjüket a tőle származó szent olajba mártják (e szokásoknak elég sokan hódolnak).

A Szvetickhoveli-katedrális igazán gyönyörű épület. A legenda szerint Krisztus keresztrefeszítésekor egy mckhetai zsidó épp Jeruzsálemben tartózkodott és elhozta a köntösét: Szidónia, a nővére, ahogy megérintette ezt a palástot, szörnyethalt a hit erejétől, el is temették vele a palástot. Amikor a fentebb emlegetett Mirian király templomot akart emelni Mckhetában, a központi elemnek kijelölt fa sehogysem hagyta magát kivágni, míg egy nap magától átment Szidónia sírhelyére, s ott eresztett gyökeret és eköré épült fel a templom, ma a fa és az állítólagos sír leplestül az egyik oszlopban, ill. alatta van. A faoszlopnak elég sok csodát tulajdonítanak s erre utal a templom neve is, amely ‘életadó oszlop’-ot jelent. Az V. században Vakhtang Gorgaszali átépítette, de ebből ma már csak az alapok látszanak. A ma látható épület a XI. században épült és az előrelátó uralkodó levágatta az építész kezét, hogy több ilyet ne emelhessen, amint ez a templom egyik ormán meg is van örökítve. E történetet Konsztantin Gamszakhurdia, a neves grúz író regényesítette meg (ő az apja volt a kettővel ezelőtti elnöknek, Zviad Gamszakhurdiának). A templom egyébként tele van nagyon szép, helyenként felettébb pogánynak ható freskókkal, továbbá a középkor óta uralkodó grúz uralkodócsalád, a Bagrationik számos tagjának síremlékével, de Vakhtang Gorgaszali síremléke is itt látható.

Mckheta után Gori érintésével Upliszcikhébe mentünk. Gori híres szülötte Sztálin elvtárs (akire a grúzok mégiscsak mint nagy emberre tekintenek, szobra is áll még Gori főterén – mellesleg rossz nyelvek szerint több oszét vér volt benne, mint grúz). Útközben megálltunk egy ásatásnál is, ahol a tanszék több diákja dolgozik (de a grúziai ásatásokról bővebbet egy másik bejegyzésben). A Mtkvari mellett fekvő Upliszcikhében késő bronzkori anyagot is találtak, de a város virágkora az i.e. VI. – i.sz. XII. sz. között volt, csúcspontján húsz ezer főnyi lakossággal. A keresztény kor előtt ez volt Grúzia egyik politikai és vallási központja. Miután az arabok elfoglalták Tbiliszit, Kartli királyai ismét itt rendezték be székhelyüket. 1122-ben Építő Dávid visszafoglalta Tbiliszit és ráadásként bő száz év múlva a mongolok visszafordíthatatlanul megsemmisítették a várost és a környékét övező erdőségeket. A város lenyűgöző különlegessége, hogy nem csupán sziklára épült több mint fele, hanem részben sziklába vájt is, a felépítmények és a sziklatömbök összjátéka és harmóniája alkotta meg a város képét – mindehhez azonban ma már élénk képzelőerő szükséges, hiszen a felépítmények többségét csupán a sziklába vájt ágyak és a vázszerkezetre utaló lyukak jelzik. Minthogy sok esetben ez a helyzet a hettita romok esetében is, jó terepgyakorlat volt mindenkinek – s tényleg fantasztikus, önmagában ezért megéri elmenni Grúziába.

Upliszcikhe után utunk utolsó ullomása az Ateni Szioni-templom volt. Ateni Szioni egy hetedik századi kis templom a Tana-völgyben, Goritól nem messze, tényleg festői környezetben, számos némiképp fiatalabb freskóval díszítve (sajnos részben restaurálás alatt). A környezetet úgysem lehet leírni, beszéljen helyettem a kép.

Végezetül, az Ateni Szionitól néhány méterre letelepedve hódoltunk egy kedves grúz szokásnak, a szabadban történő mcvadi (saslik) – sütésnek, ahol is az előre jól bepácolt és fűszerezett húsokat friss és savanyított zöldségek társaságában fogyasztjuk, jóféle háziborral kísérve. Minthogy ez az igazi grúz evészet volt, volt egy úgynevezett tamada, akinek feladata minden nagy grúz étkezés kötelező elemének, a tósztoknak megnyitása és levezénylése. A tósztok lehetnek alkalomszülték, ill. általános életbölcsességek is, és előbb-utóbb mindenkinek kell ilyet mondani a résztvevők közül – így rám is sor került, a társaság nagy megelégedésére sikerült grúz stílusban köszöntenem őket. A jelentékeny mennyiségű bor elfogyasztása természetesen jótékonyan hat a társaság kedélyére, s különösen muzikalitására (az aggódóknak: igen, a sofőr is ivott, sokat, itt láthatóan nem mérik az alkoholos befolyásoltságot – a grúzok vezetési szokásait elnézve egyébként mindegy is, ittak-e vagy sem). Így hamarosan grúz kísérő lányaink táncra perdültek, kintaurira például, s ránk is sor került természetesen, bár ahhoz már túl sokat fogyasztottak, hogy a lépéseket pontosan elmagyarázzák, de Barbarát is bevonták és nekem is kellett qartulit járnom a PhD-s Ninoval. Hazafelé a kisbuszban pedig grúz népdalok széles repertoárjával ismerkedhettünk meg. S becsületükre legyen mondva, másnap az órán mindenki ugyanúgy teljesített, mintha egész hétvégén az ágyban lustálkodott volna. Gaumardzsosz!

2 megjegyzés:

Kasuteh írta...

Hát ezek a kimondhatatlan nevű helyek igen szépek. :)=

Egedi Barbara írta...

Hat meg milyen szepek lennenek, ha szebb lett volna az ido is! Legalabbis a fotok vilagosabbak lennenek.