A beszámolóm első részét nagy vihart kavaró előadásokkal zártam. Természetesen nem minden előadás keltett ekkora érzelmeket, hiszen voltak szövegkiadás-központú előadások is (Gary M. Beckman: Primordial Obstetrics: „The Song of Emergence” (CTH 344); Magdalena Kapelus [Varsó]: On different copies of the Hittite royal funerary rituals; Carlo Corti [Firenze]: „Word of Katahzipuri”, „Word of the Storm God”. Introduction to the Hutuši Ritual), melyből a legutolsó, minthogy részben hatti szövegről van szó, különös izgalmas volt. Most pedig következzék néhány olyan, melyeket a magam részéről igen fontosnak tartok.
Amir Gilan (Tel-Aviv) arra hívta fel a figyelmet, hogy az Illuyanka-mítosz, melyet a mítoszok és rítusok összefonódásának klasszikus példájaként szokás felhozni, és nagy állami, netalántán évszak-ünnepként szokás magyarázni, valójában, ha a tényleges szöveget vesszük alapul, egy kis helyi, észak-anatóliai ünnep volt, s a történet egyszerűen az ünnep magyarázata. A táblákon pedig valójában mítoszok és rítusok egyvelegét olvassuk, amely afféle kultuszinventár-szöveg, nem pedig egy rítus és az annak szerves részét képező mítosz (Das Huhn, das Ei und die Schlange – Mythos und Ritual im Illuyanka-Text).
A hettita rítusszövegek sajátos nyelvezete, tömörsége régi probléma. Ezt Elisabeth Rieken (Marburg) szövegnyelvészeti és morfoszintaktikai érvekkel azzal magyarázta, hogy ez esetekben szakemberek írtak szakembereknek, s a cél nem a megmagyarázás vagy a részletes leírás volt (Fachsprachen bei den Hethitern: Experten schreiben für Experten).
Bizonyos rítusszövegek ún. gyűjtőtáblákon maradtak fenn, azaz olyan táblákon, amely több, hasonló témájú rítust gyűjtött össze. Ennek miértje régóta okoz fejtörést a kutatásnak. Manfred Hutter (Bonn) épp ezeket a táblákat vette górcső alá, és sikerült kimutatnia, hogy valójában e szövegek eloszlása nem véletlenszerű, hanem két, jól elhatárolható csoportba tartoznak (valamint fennmarad néhány sajátos tábla, amelyek esetén megkockáztatta, hogy diákírnokok gyakorlatairól lenne szó). A „miért”-et ugyan ez még nem válaszolja meg, de mindenképp közelebb visz a jelenség megértéséhez. Hutter maga egyfajta történeti szemléletet látott benne, míg Jared Miller a vita során mindössze a hettita rendszerező igény megtestesülését (Sammeltafeln - Zufallsprodukt von Schreibern oder Ausdruck von hethitischem Literaturverständnis?).
Maga Jared L. Miller (München) előadásában (Die hethitischen Dienstanweisungen: Zwischen normativer Vorschrift und Traditionsliteratur) az ún. instrukció-szövegek evolúcióját vizsgálta, ahol külön felhívta a figyelmet arra, hogy az I/II. Tudhaliya és I. Arnuwanda-kori instrukciók nem az új, hanem a fennálló rend leírásai (erre másutt külön vissza fog térni). Figyelemreméltó megfigyelése volt, hogy a BĒL MADGALTI szövegekben a második és harmadik személy látszólagos össze-vissza szerepeltetése valójában korfüggő: harmadik személyben a középhettita, második személyben az újhettita kéziratok íródtak (felvetődik, hogy utóbbit talán felolvasták a hivatalnokoknak?).
A hettita verselést vizsgáló kutatók eddig számos szabályt állítottak fel, amelyek következményei elméletben a hettita orthográfiában is megfigyelhetőek lennének. Alwin Kloekhorst (Leiden) az egyik ilyen eset vizsgálta, mégpedig hogy másodlagos hangsúlytalanság esetén valóban csak röviden, nem pedig hosszan (plene) írják-e a magánhangzókat, ahogy az az elméletből következne. Vizsgálatai, ha nem is minden ponton, de nagy mértékben alátámasztották az elméletet és mellesleg további érvvel szolgáltak a plena-írás alkalmi kimaradásához (Accentuation and Poetic Metre in Hittite).
Ian Rutherford (Reading) egy érdekes párhuzamra hívta fel a figyelmet (Ea and the Beast. A Hurrian Echo in Pindar?). A Kumarbi-ciklushoz tartozó „Ea és a szörny” (a szörny itt egy šuppala-állat) szövegben Ea faggatja a szörnyet egy eljövendő nagy istenről, aki részletesen válaszol és meghökkenve kérdi, hogy Ea miért nem tud erről. Pindaros 9. pythói ódájában Kheirón, a kentaur és Apollón beszélgetnek, ugyanígy, ugyanezen témakörben. Hogy több-e ez, mint véletlen párhuzam, azt az olvasóinkra bízom.
Amir Gilan (Tel-Aviv) arra hívta fel a figyelmet, hogy az Illuyanka-mítosz, melyet a mítoszok és rítusok összefonódásának klasszikus példájaként szokás felhozni, és nagy állami, netalántán évszak-ünnepként szokás magyarázni, valójában, ha a tényleges szöveget vesszük alapul, egy kis helyi, észak-anatóliai ünnep volt, s a történet egyszerűen az ünnep magyarázata. A táblákon pedig valójában mítoszok és rítusok egyvelegét olvassuk, amely afféle kultuszinventár-szöveg, nem pedig egy rítus és az annak szerves részét képező mítosz (Das Huhn, das Ei und die Schlange – Mythos und Ritual im Illuyanka-Text).
A hettita rítusszövegek sajátos nyelvezete, tömörsége régi probléma. Ezt Elisabeth Rieken (Marburg) szövegnyelvészeti és morfoszintaktikai érvekkel azzal magyarázta, hogy ez esetekben szakemberek írtak szakembereknek, s a cél nem a megmagyarázás vagy a részletes leírás volt (Fachsprachen bei den Hethitern: Experten schreiben für Experten).
Bizonyos rítusszövegek ún. gyűjtőtáblákon maradtak fenn, azaz olyan táblákon, amely több, hasonló témájú rítust gyűjtött össze. Ennek miértje régóta okoz fejtörést a kutatásnak. Manfred Hutter (Bonn) épp ezeket a táblákat vette górcső alá, és sikerült kimutatnia, hogy valójában e szövegek eloszlása nem véletlenszerű, hanem két, jól elhatárolható csoportba tartoznak (valamint fennmarad néhány sajátos tábla, amelyek esetén megkockáztatta, hogy diákírnokok gyakorlatairól lenne szó). A „miért”-et ugyan ez még nem válaszolja meg, de mindenképp közelebb visz a jelenség megértéséhez. Hutter maga egyfajta történeti szemléletet látott benne, míg Jared Miller a vita során mindössze a hettita rendszerező igény megtestesülését (Sammeltafeln - Zufallsprodukt von Schreibern oder Ausdruck von hethitischem Literaturverständnis?).
Maga Jared L. Miller (München) előadásában (Die hethitischen Dienstanweisungen: Zwischen normativer Vorschrift und Traditionsliteratur) az ún. instrukció-szövegek evolúcióját vizsgálta, ahol külön felhívta a figyelmet arra, hogy az I/II. Tudhaliya és I. Arnuwanda-kori instrukciók nem az új, hanem a fennálló rend leírásai (erre másutt külön vissza fog térni). Figyelemreméltó megfigyelése volt, hogy a BĒL MADGALTI szövegekben a második és harmadik személy látszólagos össze-vissza szerepeltetése valójában korfüggő: harmadik személyben a középhettita, második személyben az újhettita kéziratok íródtak (felvetődik, hogy utóbbit talán felolvasták a hivatalnokoknak?).
A hettita verselést vizsgáló kutatók eddig számos szabályt állítottak fel, amelyek következményei elméletben a hettita orthográfiában is megfigyelhetőek lennének. Alwin Kloekhorst (Leiden) az egyik ilyen eset vizsgálta, mégpedig hogy másodlagos hangsúlytalanság esetén valóban csak röviden, nem pedig hosszan (plene) írják-e a magánhangzókat, ahogy az az elméletből következne. Vizsgálatai, ha nem is minden ponton, de nagy mértékben alátámasztották az elméletet és mellesleg további érvvel szolgáltak a plena-írás alkalmi kimaradásához (Accentuation and Poetic Metre in Hittite).
Ian Rutherford (Reading) egy érdekes párhuzamra hívta fel a figyelmet (Ea and the Beast. A Hurrian Echo in Pindar?). A Kumarbi-ciklushoz tartozó „Ea és a szörny” (a szörny itt egy šuppala-állat) szövegben Ea faggatja a szörnyet egy eljövendő nagy istenről, aki részletesen válaszol és meghökkenve kérdi, hogy Ea miért nem tud erről. Pindaros 9. pythói ódájában Kheirón, a kentaur és Apollón beszélgetnek, ugyanígy, ugyanezen témakörben. Hogy több-e ez, mint véletlen párhuzam, azt az olvasóinkra bízom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése