Vörös Győző Rodoszon

Messze állt tőlem az a szándék, hogy ezen a blogon bárkit kifigurázzak – még Vörös Győző kolléga urat sem akartam soha bántani. (Pedig ez utóbbiért biztosan sokan megtapsolnának.) Nem zavart ő engem soha, messianisztikus megnyilvánulásai a médiában legfeljebb vidám perceket okoztak, nem létező intézményes pozícióimat pedig sosem veszélyeztette. Természetesen zavart a személye miatt kialakult bizonytalanság és rosszallás, amennyiben ez a hazai egyiptológus társadalom egészét érintette, de koromnál és képzettségemnél fogva mindig úgy éreztem, hogy ez MÉG nem az én gondom. Legyen ez „a nagyok” dolga!

Vörös Győző azt hiszem mit sem változott, én viszont talán először kerülök olyan helyzetbe, hogy komolyan feszengnem kell miatta. Néhány napja olvastam el a rodoszi konferenciára leadott absztraktját, és azóta sem bírok szabadulni a gondolattól, mennyire kínos ez!

Előadásának címe: Egyptian temple architecture in the light of the Hungarian Excavations in Egypt (1907-2007). A hasonlóság 2007-ben megjelent könyvének címével nem a véletlen műve. Aki tehát jól ismeri a könyvet, az nyilván cseppet sem lepődik meg az itt következőkön.

Vörös Győző „centenáriumi” előadásának absztraktjában a magyar ásatásokat a következőképpen osztályozza:
- Hungarian excavations in which I could not participate.
- Hungarian excavations in which I participated on site or in the processing of results.
- Hungarian excavations which I led or am currently leading.
Ez önmagában még nem bűn, legfeljebb egy kissé nevetséges. Problémásabbnak tartom, hogy mélyen hallgat az utóbbi években zajló thébai magyar ásatásról – úgy állítva be a dolgok állását, mintha Kákosy László kutatásai után gyakorlatilag ő képviselné egy személyben a magyar egyiptológiát. Ezt azért tartom különösen kínosnak, mert Vértes Krisztián és Schreiber Gábor előadásaiból egyértelműen ki fog derülni, hogy más a helyzet. A könyvében legalább – bár szűkszavúan és vitatható módon – említést tesz a többi magyar ásatási projektről (67.o.). Bár szerinte a kutatások az utóbbi időben „rendkívül visszaestek”. Továbbá azt is megindokolja, miért nem foglalkozik részletesebben ezekkel a feltárásokkal: szerinte „a sírok annyira töredékes állapotban maradtak meg, hogy ókori állapotuk rekonstrukciója (…) csak hipotetikusan lehetséges”. A Bács Tamás, Fábián Zoltán és Schreiber Gábor vezette ásatások kapcsán kizárólag az Ókor-ban megjelent cikkeikre hivatkozik. Luft Ulrich Bir Minayh-i expedícióiról csupán annyi a mondanivalója egy lábjegyzetben, hogy „az egyiptomi Keleti Sivatagban keresett sziklafeliratokat néhány hónapon át” (180.o.), ugyanitt egyébként megemlíti Lassányi Gábort is, aki „a Merowé gáthoz indult csapatával leletmenteni”.
Persze most nem V. Gy. könyvéről kívánok recenziót írni. (Bár megjegyzem, felületes átolvasása után is több hivatkozási hibát találtam, és tudomásom szerint a képanyag felhasználása kapcsán is felmerültek bizonyos jogi problémák). Egyszerűen csak arra akartam rámutatni, hogy a rodoszi hallgatóság – aki nem tájékozott az itthoni viszonyok és szakmai viták terén – azt fogja gondolni, hogy ezek az emberek mégsem egy országból jöttek. Kissé össze fognak zavarodni, rosszabb esetben tökéletesen hülyének néznek minket. Igen, minket, hiszen V. Gy. szemmel láthatóan az egész magyarság képviseletében kíván pódiumra állni. Nem is számítunk kevesebbre egy olyan embertől, aki saját korábbi munkáját (Taposiris Magna) „a magyar szellemi nagytőke egyik gyöngyszeme”-ként emlegeti. (115.o.)

A Vörös Győző személye körüli furcsaságok nagy múltra tekintenek vissza, így tulajdonképpen ez a mostani fellépése sem meglepő. Az az igazán szomorú ebben a történetben, hogy az ilyen kellemetlen helyzetek megelőzése most is „a nagyok” dolga volna. Beszélgettünk néhányan erről egy kocsmaasztalnál, és egységes volt a vélemény: ha a tanszékről vagy a múzeumból valaki megelőzte volna V. Gy. „jubileumi értekezését”, és hasonló tematikában időben megjelentet egy komoly, szakmai, de azért kellőképen színes és kellemes könyvecskét, mindez elkerülhető lett volna – vagy legalábbis nem ennyire kellemetlen. Az se lenne hátrány, ha a magyar ásatásvezetők több nemzetközi rendezvényen jelennének meg, és beszámolnának az eredményeikről. Én szívesen mesélek Rodoszon bárkinek a magyarok ásta sírokról, de gondolom nem az én lelkes, ám kissé zavaros emlékfoszlányaimra kellene támaszkodni e jelentős magyar kutatások ismertetésekor – két pogácsa elfogyasztása között a kávészünetben.