Marhaši = BMAC = hurri? (1. rész)

Noha a téma nem szűkebb szakterületem, természetesen nem tudom megállni, hogy néhány szóban (bejegyzésben) ne kommentáljam Francfort és Tremblay elméletét, amit legegyszerűbben a címben jelzett egyenlettel lehet kifejezni. Emlékeztetőül a cikk adatai:

Henri-Paul Francfort – Xavier Tremblay: Marhaši et la civilisation de l’Oxus. Iranica Antiqua 45 (2010) 51-224.

Itt most a dolgozat harmadik (legprovokatívabb) részével foglalkozom, az oxusi civilizáció (BMAC) nyelvének azonosításával, melyet Tremblay írt. Vigyázat, hosszú lesz.

1. Ha eltekintünk a Marhašival való azonosítástól, a BMAC területéről nincsenek írásos emlékeink, így nyelvét, nyelveit közvetlenül nem lehet meghatározni. Az egyetlen lehetőség, ha valamilyen közeli nyelvben szubsztrátumként nyomot hagytak. Tudni kell, hogy a BMAC az indo-iráni törzsek vándorlása útjában (vagy mellette) feküdt, és noha interakciójuk részletei körül vita dúl, kialakult egy komoly szanszkritista nyelvészek (pl. F. Kuiper, A. Lubotsky, M. Witzel) fémjelezte nyelvészeti irányzat, mely az indo-iráni köztes alapnyelv (ill. kisebb részben az iráni és ind nyelvek) ismeretlen eredetű jövevényszavainak forrását ebben a régészeti (!) csoportban látja (implikálva a régészeti kultúrák és nyelvek egy az egyben történő megfelelését, amely szinte sohasem igaz, de ettől most tekintsünk el, ahogy a nyelvcsoport harmadik ágától, a núrisztáni nyelvektől is). Ezért Tremblay cikkének első felét az teszi ki, hogy végigveszi ezeket a szavakat, etimológiai szempontból. Számomra többségében meggyőző és precíz, az indogermanistáknak sok csemegét tartalmazó elemzéssel azt mutatja ki, hogy ezek vagy mégiscsak indoeurópai eredetűek vagy olyan általános vándorszavak, amelyekkel úgysem lehet mit kezdeni. Nyilván fennmarad még így is néhány szó, de a szubsztrátum-elmélet alapvetően nem tudja megválaszolni a BMAC nyelvének kérdését.

2. Ha viszont a BMAC azonosítható Marhašival, akkor egy minimális forrásunk mégiscsak van, mégpedig az ókori keleti forrásokban megőrződött marhaši személynevek, elsősorban a helyi uralkodók és előkelők nevei, amelyeket J.-J. Glassner gyűjtött össze (L’onomastique de Marhasi, N.A.B.U. 2005/1, 11-14). Evidens, de azért felhívom a figyelmet, hogy Marhaši nyelvi meghatározása független a lokalizációjától, tehát pl. ha Marhaši mégsem azonos a BMAC-mal, attól még bőven lehet hurri nyelvű, vagy amit csak a nyelvészek kihoznak.

2.1. A lista tizenhét személynév, melyben akad – a bizonytalanokat is beleszámolva – sumer (kettő), sémi (négy) és elámi is (egy). Glassner maga amellett érvelt, hogy nem hogy egy elámi név van közöttük, hanem a többség elámi, vagyis a marhašiak elámiul beszéltek (az Abalgamaš, Libanukšapaš nevek kétségtelenül elámi hatást keltenek). Tremblay ezért a következő pontban alapos kritika alá veti alá ezt a nézetet, ahol az is kiderül, hogy a fentebb is említett egy (nem egészen kifogástalan) néven kívül a többi nem ismeretes az elámi onomasztikonból s szerinte nem is magyarázhatóak elámi elemekből.

2.2. Ha nem elámi, akkor mi? Tremblay felveti, hogy voltaképp lehetne indoiráni is, miért ne? (mint utaltam rá, a BMAC és az indoirániak valódi kapcsolata ténylegesen tisztázatlan). Gyárt is rögtön mindegyikhez indoiráni – indo-európai etimológiákat és nem is rosszakat. De felhívja a figyelmet arra, hogy ezek megsértik az indoiráni fonotaxist, ráadásul azt kellene feltételezni, hogy a neveket nem mindig ugyanabban a nyelvtani esetben írták át forrásaink.

2.3. Mi marad hát? Tremblay egy majd’ hetven éves ötlethez fordul, amikor is két kutató, P. Purves és I. J. Gelb egy-egy marhaši névről azt feltételezte, hogy hurri. Tremblay így végigvizsgálja a fennmaradt neveket a hurri névanyag tükrében, s azokat ennek alapján egy hurri nyelvjárásból származóakként, s így Marhaši nyelvét pedig hurriként azonosítja (ill. kitalál hozzá egy nevet is: „vannique”).

3. Hogyan is lehet ezt értékelni?

3.1. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a vizsgálat személynevekre épül. Csakhogy a személynevek finoman szólva sem kielégítő források: egyrészt etimologizálásuk sokszor teljesen bizonytalan, másrészt a személynevek nyelvi hátterének (különösen a vezető réteg esetén) és a ténylegesen beszélt nyelvnek sokszor igen kevés köze van egymáshoz. Néhány híres példa az ókori Keletről: Mitanni uralkodóinak többsége indoiráni nevet viselt, de hurriul és akkádul levelezett; a hettita uralkodóknál hettita, luvi, hurri nevek egyaránt előfordultak; a karkemisi hettita alkirályok hurri neveket hordtak, de hettita – luvi kétnyelvűek voltak; a sam’ali uralkodók hol luvi, hol arámi nevet hordtak, de arámi feliratokat állítottak; a sort a végtelenségig lehetne folytatni. A névanyag tehát nem, vagy csak rendkívül korlátozottan alkalmas nyelvi következtetések levonására.

3.2. Ám ha csak névanyag van, márpedig itt csak az, akkor kénytelen a kutató arra támaszkodni. A dolog nem teljesen reménytelen, ha sok név áll rendelkezésre. Az ókori Anatólia például névanyagilag jól elkülöníthető tartományt alkot, amelyre már a hettita és rokonsága megfejtése előtt rájöttek. Csakhogy itt összesen tizenhét név van, amelyből az ismert nevek kirostálása után tíz marad fenn! Tíz névre alapozni egy állam nyelvi viszonyainak megállapítását merész.

3.3. Még ez sem lenne feltétlenül kizáró ok, ha ez a tíz tényleg összefüggő, transzparens név lenne. Például a nyugat-anatóliai Arzawát illetően sem sokkal jobb a helyzet, de ott le se lehet tagadni, hogy luvikus nyelvből származnak a nevek. Csakhogy ebből a tíz névből mindössze egyetlen egy ismert más forrásból is (Aridubuk, talán hurri)! A többi kilencet különféle hurri nevekből kiszegmentált, jelentésüket tekintve általában ismeretlen elemből próbálja megmagyarázni, ahol is szabad teret enged a magánhangzók és mássalhangzók, valamint a jelentések össze-vissza történő váltakozásának. Munkamódszerét jól érzékelteti a következő két példa:

• az Arp/wilukpi és Hušumkipi nevek első felében a hurri evri- ‘úr’ és az akkádból hurriba bekerült hupši- ‘petit propriétaire corvéable, vilain’ jövevényszót (!) látja, míg az utótagban egy „Kfi” istennevet (!) és ebből valahogy a következő jelentések jönnek ki neki: „Kfi est seigneur” és „Kfi affranchit” (!)
• a Lipanukšapaš és Lipanaškupi nevek esetén a hurri ašk- ‘demande’ igével összekapcsolva jön ki neki „Le Dieu Lipan conquiert vel sim.”

Emellett megsérti a hurri fonotaxist (ezt annak tulajdonítja, hogy itt egy új hurri nyelvjárásról van szó) és feltételezi, hogy a marhaši neveket nem mind ugyanabban a nyelvtani esetben írták át forrásaink. Jól látja a Kedves Olvasó: Tremblay pontosan úgy érvel a hurri azonosítás mellett, ahogyan az indoiráni azonosítást elutasította! S ha szigorúan nézzük, egyetlen talán hurri nevünk van Marhašiból – még sumer és sémi is több!

(Szubjektív megjegyzés: nem tudok attól a benyomástól szabadulni, hogy a hurrik afféle csodaszerré váltak: ha valamilyen név vagy szó eredetét nem ismerjük Mezopotámiában, akkor az biztos hurri. Ehhez az attitűdhöz ld. még Th. Schneider dolgozatát, aki meg a kassúkban akar hurrikat látni: Kassitisch und Hurro-Urartäisch. Ein Diskussionsbeitrag zu möglichen lexikalischen Isoglossen. AoF 30 (2003) 372-381).

3.4. Summázat: alkalmatlan anyagon, nem megfelelő módszerrel végzett vizsgálat alapján kijelenteni, hogy a marhašiak egy hurri nyelvjárást beszéltek, véleményem szerint nem megalapozott.