Indus-völgy: írás vagy nem írás?

Mint azt tegnapi bejegyzésemben említettem, mára hitvita alakult ki arról, hogy az Indus-völgyi civilizációban használtak-e írást vagy sem. Én sem fogom itt ezt a kérdést eldönteni, de röviden vázolnám a helyzetet.

A kutatás első százharminc évében csak elvétve bukkant fel a kétely, hogy az Indus-völgyi írás ne lenne írás, noha megfejteni nem igazán sikerült. 2005-ben azonban megjelent egy tanulmány, amely alaposan felzaklatta a kedélyeket, ez a külsős történész Steve Farmer, a nyelvtechnológus Richard Sproat és a harvadi szanszkritológus professzor Michael Witzel által jegyzett The Collapse of the Indus-Script Thesis: The Myth of a Literate Harappan Civilization. EJVS 11/2 (2004) c. írás, amely itt és itt letölthető. A cikk meglehetősen terjedelmes és rettenetes, észosztó és bombasztikus amerikai stílusban íródott („mítosz”-ról, meg mítoszok „összeomlás”-áról szól, mindez persze az ő zseniális cikkük eredményeképp), de ha ezt félretesszük, igen komoly ellenérveket találunk:

1) A szövegek igen rövidek, a leghosszabb 17 jelből áll. A 2905 felirat kevesebb, mint egy százada hosszabb tíz jelnél, átlagban 4,6 jel hosszúságúak.
2) Az az érv, hogy azért nem maradtak fenn hosszabb feliratok, mert könnyen pusztuló, szerves anyagokra írták őket, nem tartható, mivel ilyet nem találtak, írásra utaló eszközöket, műhelyeket, ábrázolásokat sem találtak, sőt, a legkorábbi védikus szövegek alapján is kizárható, hogy könnyen pusztuló anyagokra írtak volna.
3) Jelismétlődési problémák. (Ez elég komplikált, itt javaslom a cikkbe való betekintést).
4) Túl sok unikális és ritka jel van.
5) A hatszáz év adatoltság ellenére nincsenek kurzív jelváltozatok, vagyis itt nem egy szervesen fejlődő írással állunk szemben.

És akkor mi lenne ez, ha nem írás? „Legvalószínűbb funkciójuk az volt (…), hogy egyéneket, családokat, klánokat, hivatalokat, városokat, ünnepeket vagy foglalkozásokat, stb. társítsanak bizonyos istenekhez, vagy égi megfelelőikhez, részben azonosítási céllal, részben magukhoz vonni azt mágiát, bármiféle legyen is az, amely az istenek szimbólumai révén elérhető volt”. Hmmm. S ez meggyőző?

A szerzők végezetül azt taglalják, hogy mennyivel jobban meg fogjuk ismerni az Indus-völgyi civilizációt, ha végre elfogadjuk, hogy nem ismerték az írást. Továbbá azon elmélkednek, vajon miért nem vették át az írást, elvégre igen élénk kapcsolatban álltak olyanokkal – Mezopotámia – akik használták. Válasz: az Indus-völgyi papság a hatalmi pozícióját féltette…

A szerzők tanulmányuk végén megfogalmaztak öt pontot, amellyel szerintük cáfolni lehet a tézisüket, sőt, Farmer odáig merészkedett, hogy kitűzött egy tízezer dolláros díjat annak, aki egy adott módon megcáfolja őket (ld. b. pont). Amerikaiak, na. Mindenhol úgy viselkednek, mint a texasi céllövöldében. Sajnos az öt pont megfogalmazásában erősen csúsztattak:

Megcáfolja őket tehát
a) Egy olyan felirat, amely több száz jelet tartalmaz.
b) Egy legalább ötven jelből álló felirat, amely olyan véletlenszerű jelismétlődéseket tartalmaz, mint bármelyik ókori írás.
c) Egy legalább harminc Indus-jelből álló bilingvis felirat
d) Ha megfejtik.
e) Ha Indus-völgyi lexikális listát találnak.

Vegyük észre, hogy azt állítják, ha az 1) és 3) ellenérvület megcáfolják, akkor nincs igazuk, de ha a 2), 4) és 5) ellenérvüket, attól még igazuk van. Hmmm. Ráadásul a 2) ellenérv igencsak központi szerepet tölt be! Mennyire is? Steve Farmer honlapján merészen ez áll:

„A One Sentence Refutation of the Indus-Script Myth”: „Not one ancient literate civilization is known – including those that wroute routinely on perishable materials – that didn’t also leave long texts behind on durable materials”.

Ezek szerint a mykénéiek vagy nem voltak „ancient literate civilization” vagy Farmer még nem látott Lineáris B szöveget (azért ő sem evett meszet, a tízezer dollár nem ezen mondat cáfolatáért jár).

A szerzőtriász mindmáig úgy tesz – ld. minap kiadott írásukat a Rao-féle szimulációról – mintha kritikája érdemi választ nem kapott volna és csak egy Science-béli rövidke elmélkedést idézgetnek. Sajnos azonban ez nem helytálló. Két szerző is erősen kritizálta nézeteiket: Massimo Vidale: The collapse melts down: A reply to Farmer, Sproat & Witzel. East and West 57 (2007) 333-366 és Asko Parpola, India ős- és koratörténetének egyik legnagyobb szaktekintélye (különös ismertetőjele, hogy ötven oldalnál rövidebb cikkeket nem ír), nem mellesleg az Indus-völgyi írás egyik legjobb ismerője (s az egyik, sokak által nem elfogadott megfejtés szülőatyja, hogy ti. egy dravida nyelven írták volna: Deciphering the Indus Script. CUP, 1994). Utóbbi két tanulmányban is hosszasan cáfolta a szerzőtriász érveit: A Study of the Indus Script. Transactions of the International Conference of Eastern Studies 50 (2005) kül. 34-44, letölthető itt; részletesen kifejtve a Mahadevan-Festschriftben (Is the Indus script indeed not a writing system? In: Airavāti. Felicitation volume in honour of Iravatham Mahadevan. Jawahar Nagar, 2008, 111-131, letölthető itt – I. Mahadevan neves ind epigráfus, ő állította össze az Indus-szövegek konkordanciáját):

1) Logografikus vagy kevert, logo-szillabikus írásmód esetén ezek a hosszúságok teljesen normálisak. Nem is említve azt a lehetőséget, hogy ezek csak nevek és címek.
2) Írásos források (már Alexandros korából) és a szanszkrit lipi ‘írás’ < óperzsa dipi szó alapján következik, hogy nagyjából az i.e. első évezred második felétől számolhatunk írással e régióban, még akkor is, ha a legkorábbi fennmaradt szövegek csak az i.sz. II. századból erednek. Vagyis igenis létezik ebben a régióban olyan fázis, amikor írtak, csak nem maradt fenn. Ráadásul vannak Indus-völgyi ábrázolások (ecsettel írnak), s talán fatábla nyomok is.
3) Jelkombinációk – komplikált kérdés, ld. magukat a cikkeket. Egy logo-szillabikus rendszer feltételezése megoldja a problémákat.
4) A kínaiban is gyakoriak a ritka jelek, amelyek azonban néha az újságban is felbukkannak. Nem is beszélve arról, hogy a feltárások növekedésével csökkenhet a ritka jelek száma (Mohenjo-daro egytizede van feltárva jelenleg).
5) A maja írásban sincsenek kurzív változatok, az Indus-völgyiben meg speciel vannak.

Kiegészítésül lehet még néhány kézenfekvő példát hozni Parpola érvelése mellett:
1) A kár feliratok többsége rendkívül rövid, pedig ábécében íródtak. Azért mert pusztán személyneveket, ill. genealógiákat tartalmaznak.
2) A sztyeppe-vidéki rovásírások kiváló példát mutatnak arra, hogy bizony vannak olyan társadalmak, ahol az írás médiuma alapvetően könnyen pusztuló anyag, így az írásos emlékek többsége nem marad fenn, továbbá az íráskultúrára utaló egyéb emlékek (műhelyek, eszközök, ábrázolások) sem. Konkrét példa a nagyszentmiklósi kincs és a szarvasi tűtartó, melyek egy ábécébe tartozó feliratai az egyetlen emlékei az adott írásnak, minden további nyom nélkül. Nota bene, a védikus szokások aligha vetíthetőek ki a nem-védikus, őket időben megelőző Indus-völgyi társadalomra!
4) Ritka és unikális jelek aránya tekintetében ajánlom a szerzők figyelmébe a késő bronzkori hieroglif luvi feliratokat.
5) A kurzivitás rendkívül képlékeny fogalom. Függhet időtől, de médiumtól is. A hieroglif luvi írás alapvetően nem válik kurzívabbá, igazán kurzív felirataink viszont megint csak könnyen pusztuló anyagról vannak (ólomtekercsek). A kurzivitás (vélelmezett) hiányát tehát megint okozhatja a régészeti anyag töredékessége.

Ma tehát az a helyzet, hogy vannak kutatók, akik rendületlenül hisznek az Indus-völgyi írás írás mivoltában, őket meg rendületlenül bunkózza a szerzőtriász (lehetőség szerint minden alkalommal oldalvágásokat téve, hindu meg tamil nacionalizmusra célozgatva, ami nyilván döntő tényező finn meg olasz kutatók esetén. Amerikaiak, na). Lehet választani.

Steve Farmer honlapja.

Michael Witzel honlapja.

Asko Parpola honlapja.

Egy igen jó honlap az Indus-völgyi civilizációról.