Szilágyi János György az augusztus 20.-i kitüntetése alkalmából tette a címben is olvasható megállapítást, amit úgy gondolom, érdemes egy kicsit, még ha felületesen is, ezen a blogon körbejárni, mivel olvasóink nem jelentéktelen része egyetemi hallgató, akiknek ez tanulságul szolgálhat, bár remélhetőleg ezt első egyetemi órájukon már elmagyarázták nekik: a kitüntetett itt az ókortudomány, mint olyan, létezésére és egységességére utalt, mégpedig nem földrajzi, hanem tartalmi értelemben (a földrajziról szintén beszélt, de ez jóval összetettebb probléma).
A címben idézett tételmondatot ugyanis nem lehet elégszer elismételni: nem lehet egy kultúrát úgy vizsgálni, hogy annak egy szeletét kiragadjuk összefüggéseiből. Egy modern példával élve: aligha lehet a mai nyelvhasználatot megérteni a szélesebb kulturális összefüggések nélkül (ld. az olyan szavak eredetét mint spam vagy lájkol). Mielőtt az idézetet valaki félreértené, ez nem csak az irodalom értelmezésére vonatkozik, hanem sokkal prózaibb helyzetekre is, nem lehet például a hettita vallásról úgy írni, hogy nem vesszük figyelembe a régészet nyújtotta adatokat.
Csakhogy ez fordítva is igaz. A tárgyi hagyaték kutatását előtérbe helyezők sem mehetnek el az odavágó írott források beható ismerete mellett, az előbbi példánál maradva, a hettita templomokról sem célszerű írni a források nélkül.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan problémakörök, ahol a vizsgálat valóban ne izolált lenne, nyilván egy agyagtábla agyaga eredetének természettudományos meghatározásához semmi köze nincs a filológiának (majd csak az eredmény interpretálásában), és mondjuk az ősanatóliai szótagszerkezet rekonstruálásához sem nyújt semmit a régészet.
Ugyanakkor az átfogó tudás a legváratlanabb helyeken jelenthet előnyt, például az ólatin feliratok világát a leletkontextus és precíz, régészeti alapú kronológia nélkül aligha lehet érdemben megérteni. S épp ezért kell egy hettita szövegolvasáson a diákoknak megkeresniük, az adott tábla pontosan melyik hattusai épületből származik (a palota könyvtárából? a főtemplom mindennapi ügyek intézésére szolgáló helyiségeiből? az írnokok scriptoriumából?), mivel ezzel máris kontextusba helyezhető a szöveg.
Mondhatni, mindez meglehetősen evidens. Meglehet, de nem alaptalanul panaszkodik Szilágyi, hogy sikertelenül próbálja ezt az ókortudósokkal megértetni (saját, nem reprezentatív tapasztalatom szerint ugyanakkor elsősorban a régészek zárkóznak el az írott források bevonásától és nem a filológusok a régészetiektől). Csekély vigasz, hogy, még ha itt nyilván csak tendenciákról is lehet beszélni, ez így van szerte a nagyvilágban, egyes kutatók még bevezetőnek szánt tankönyvekben is képesek ezt hangsúlyozni (például egy hettitológus filológus, hogy meglegyen a kritikai egyensúly), s ezt csak felerősítette a korunkban végbement nagymértékű specializáció. Világos, hogy (ma már) nem lehet valaki egyszerre több tudományág kimagasló szaktekintélye, de talán az elvárható, hogy a maga szűk szakterületén legyen egyformán tisztában a források mindegyik csoportjával, mondjuk, egy hettitológus, legyen bár régész vagy filológus, igenis ismerje mindkét tudományágat. Vagy legalábbis törekedjen rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése