I have a dream

Ez most egy naiv és kissé személyes bejegyzés lesz, de erős szakmai vonallal.

Isztambuli életem során a – szakmai – törzshelyem a holland intézet könyvtára volt, nemcsak azért mert épp szemben volt a lakásommal – bár ez sem egy elhanyagolható szempont – és belépőkártyám révén számomra a nap huszonnégy órájában nyitva állt – ez végképp nem elhanyagolható szempont, főképp nem az én esetemben – hanem mert a fő gyűjtőköre a prehellenisztikus Anatólia.

Egy nap épp bent ülök a könyvtárban, amikor odalép hozzám a volt igazgató, ezidőtájt szintén RCAC-ösztöndíjas, mint én s a legnagyobb megrökönyödésemre megkérdezi, hogy elégedett vagyok-e a könyvtárral. Én bólintok, mondván, hogy lám, ez is lett a törzshelyem. Elégedetten nyugtázza, s hozzáfűzi, anno mindent megtettek, hogy egy jó könyvtárat építsenek ki.

Az én álmom az, hogy húsz év múlva majd valaki végigsétál az isztambuli Magyar Intézet kutatói asztalai között, hogy megtudakolja az ott dolgozó fiatal kutatóktól, elégedettek-e a könyvtárral, és amikor azok bólintanak, elmondhatja majd, hogy anno mi mindent megtettünk azért, hogy egy jó központ épüljön ki.

Naivitás? Persze hogy. Főleg most, amikor az Akadémia kutatóhálózatát úgymond racionalizálják, bár a bölcsészek iránti ellenszenven és a vonatkozó épületek értékesítésére vonatkozó vágyon kívül nehezen tudok bármilyen szakmai indokot elképzelni a régészeti és a zenetudományi intézet összevonására (ha csak nem az archaeomuzikológiai kutatásokat akarjuk titkon fellendíteni).

De gondoljuk csak át szakmailag. Vegyük észre, hogy Magyarországon igen sok olyan kutató tevékenykedik, akinek munkája szorosan összefügg Anatóliával: neolitos régészek, hettitológusok, klasszikás régészek bizonyos csoportjai, bizantinológusok és az összes oszmanista. Ez bizony számszerűleg speciel felülmúlja némely akadémiai intézet szakmai létszámát. Aláhúzandó, hogy szakmai szempontból jól indokolható egy olyan intézet létrehozása, amely Anatólia teljes történetét átfogja, a neolitikumtól az Ottomán Birodalom végéig, s számos nyugati és helyi kutatóintézet így is működik Törökországban, elsősorban Isztambulban (akik voltak a pécsi ókortudományi konferencián, emlékezhetnek, hogy ebben a szellemiségben ott is volt egy Anatólia-műhely az én szervezésemben). És azok, akik a harmincas évek szellemiségében csak a nemzeti tudományok lencséjén át képesek szemlélni a tudomány világát, azok is elégedettek lehetnének, hiszen a bizantinológia és az oszmanisztika szervesen kapcsolódik a magyar történelemhez (a többi nagy része pedig a magyar föld történetéhez).

Ráadásul egy ilyen intézet bázist tudna nyújtani a rokon területek képviselőinek is, gondolok itt elsősorban az ókori Kelet, ill. Hellász kutatására, hiszen magyar kutatóintézet se a Közel-Keleten, se Görögországban nem működik. Horribile dictu, elősegíthetné olyan egyelőre még nem – pontosabban már nem létező – tudományágak hazai meg/újjászületését is, mint például a kaukazológia. Például az ankarai brit intézet profiljába tartozik a Fekete-tenger egész vidékének kutatása is.

S nem kell rögtön villát vizionálni a Boszporusz mellé, a hollandoknak se az van, hanem egy másik kutatóintézet épületében van egy fél emeletük. A Magyar Intézet is kezdhetné így, társbérletben, a legminimálisabb személyzettel és nagyon gondosan megtervezett könyvtárkiépítési, ill. tudománypolitikai tervvel (hiszen a jelenléthez a fizikai jelenlét nem elég, tudományos élet is kell, kutatókkal, előadókkal, más intézetekkel való együttműködéssel). A hollandok vagy épp a svédek (!) jelenléte mutatja, hogy nem kell a Német Régészeti Intézet hagyományaival és hálózatával rendelkezni egy jól működő intézmény létrehozásához (az majd a következő szint lesz…).

Végül gondolom nem szükséges elmagyarázni, hogy ezen kutatóknak miért jobb ott dolgozni és nem itthon. Nem, nem azért mert a kebap meg a baklava kint jobb (bár jobb), hanem mert ha le akartam ellenőrizni egy feliratot, akkor egyszerűen átballagtam a Sultanahmet negyedbe, bementem a múzeumba és egyszerűen megnéztem. Ezt tovább ragozni szükségtelen.

Naivitás? Persze hogy. Hiába lenne szakember, erő és energia, egyvalami nincs: pénz (meg persze intézményi támogatás, de tételezzük fel, hogy van). Hiszen ki áldozna erre pénzt? A magyar állam? Egy ilyen felvetésen én magam röhögnék napokig. A magyar tőkések? Most lenyelem kevéssé kifinomult jelzőim és csak annyit mondok, hogy tisztelet a kivételnek (Talentum-díj), de a magyar tőkések nem úgy állnak hozzá a tudományhoz, mint ahogy mondjuk a németek (az amerikaiakról nem is beszélve), de még úgy sem, mint a törökök. S ez mindent elmond.

Jó, ha az embernek vannak álmai, mert van miért küzdenie.