Minthogy blogunk nemcsak szaktudományos, hanem ismeretterjesztő is, néha egy-egy könnyedebb bejegyzés is születik, ma is egy ilyen kerül sorra, mégpedig egy, a blogunk profiljához kapcsolódó szépirodalmi mű ajánlója keretében (lehet, hogy ebből sorozat is lesz, nem tudom).
A történet ott kezdődik, hogy nagy élvezettel olvasom a kortárs török irodalmat, így isztambuli életem során megragadtam az alkalmat az ebben való elmélyülésre (még ha egyelőre ez csak közvetítő nyelv révén lehetséges is). Az egyik lépten-nyomon felbukkanó, igencsak termékeny és népszerű, nagy példányszámban megjelenő szerző Ahmet Ümit. Ez önmagában még nem jelent semmit, de a szerző egyik új, Patasana című könyvéről kiderült, hogy részben hettita tárgyú (ekkor kicsit már meginogtam), de végül az döntötte el a kérdést, hogy egy német hettitológus kollégám azt találta mondani, hogy a szóban forgó mű nagyon jó, jobb, mint Orhan Pamuk könyvei. Ezen kicsit felvontam szemöldököm (bár elfogult vagyok, hiszen Pamuk az egyik kedvenc szerzőm és ezért roppant mód örültem, amikor Nobelt kapott), és nem volt mese, el kellett olvasnom.
Ahmet Ümit elsősorban irodalmi igényű detektív-regényeket ír, méltatói szerint hősei lelkének mélyére ás, s ez adja műveinek vonzerejét. A Patasana két szálon fut: az egyik modern, amely egy meg nem nevezett kelet-törökországi ásatáson játszódik (a helyszín kitalálható: Karkemis, a dolog mókás része, hogy ott épp most fogják felújítani az ásatásokat), ahol a helyi faluban gyilkosságsorozat követnek el. A másik szál Karkemisben játszódik, az utolsó hettita (pontosabban luvi) uralkodó, Pisiris idején, főhőse Patasana, egy nagy múltú hettita írnokcsalád utolsó sarja, aki táblákra vetette tragikus élettörténetét, melyet az expedíció megtalál és ahogy a szöveg megfejtése halad előre, mi is egyre többet és többet olvashatunk el belőlük.
Essünk túl a kötelező, de voltaképp teljesen érdektelen kérdésen, a történelmi hitelességen (érdemes megfigyelni a kötet borítóját, amely persze nem a szerző felelőssége). Azt kell mondanom, hogy nem is rossz, persze a hettita és a késő-hettita korszak tulajdonságai egybe lettek mosva (de ezek és hasonlók inkább csak szórakoztatják a hozzáértőt) és a szerző bizonyára életében nem látott még ásatást közelről (a szereplők voltaképp csak lelki életet élnek és kizárólag a táblákra vadásznak). Igazán csak egy dolog zavart engem, az egész kulcsmomentuma, a táblák, ugyanis a késő-hettiták nem használtak agyagtáblát, ólomcsíktól kezdve viaszos fatábláig volt minden, csak épp agyagtábla nem (bár meg lehet a dolgot azzal menteni, hogy Patasana nem luviul, hanem mondjuk akkádul írt, de a táblák nyelvére nincs explicit utalás).
A könyv azonban nem jó, illetve hogy pontos legyek, a modern szál (ami a terjedelem négyötöde) nem jó. A szándéka valóban megvan a dolgok mélyére való ásásnak, hiszen minden kényes kérdés szóba kerül, így a török-örmény viszony és a török-kurd konfliktus is. Ám mindez elképesztően felszínesen, körülbelül a napi híreket olvasók és azon elmélkedők szintjén, amelyhez rettenetes közhelyekkel lefestett szereplők társulnak (ki lehet találni, hogyan jellemzi az ásatáson dolgozó német régészt, akkor tényleg majdnem a falhoz vágtam a könyvet). Az én ízlésemnek kissé sok volt a szerelmi szálak leírása is, amelyek szintje inkább egy felnőtt nőknek írott romantikus regényéhez közelített. A dektektív-vonal majdnem végig igen érdekes, de agyoncsapja a megoldás, amely egyszerűen blődli, illogikus és tökéletesen indokolatlan. S végül az sem válik az előnyére, hogy minden nagyon terjengősen lett elbeszélve.
A dolog furcsasága azonban az, hogy a Patasana tábláit idéző betétek jók, kifejezetten jók. Erre szokás mondani, hogy kevesebb több lett volna. Ha csak azt írja meg, lett volna egy színvonalas, feszes tempójú, élvezetes kisregény; helyette lett egy nagyon hosszú és rossz könyv (a kollégám őszintén nem értem, hogyan lehet egyáltalán Pamukhoz hasonlítani ezt a könyvet – nem is beszélve arról, hogy ott van mondjuk İhsan Oktay Anar, aki tényleg még Pamuknál is jobb). Ezek a betétek azt mutatják, hogy Ümit tud írni, ha akar, és ezért nem zárom ki, hogy csak nekem volt pechem ezzel a kötettel. De egyelőre nem vitt rá a lélek, hogy egy másik könyvét is elolvassam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése