2010. február 18. és 20. között került sorra Bonnban az Anatolische Literaturen. „Autoren” – Textstrukturen – „Zuhörer” c. konferenciára. A szervezők, Manfred Hutter, a kiemelkedő vallástörténész (többek között az anatóliai és az iráni vallások neves specialistája), s felesége, a hettitológus Sylvia Hutter-Braunsar immáron hagyományt teremtettek azzal, hogy néhány évente kis, tematikus konferenciákat szerveznek a bonni egyetem orientalisztikai intézetének vallástudományi tanszékén. Nem érdektelen itt felemlíteni a korábbi két konferenciából született köteteket: Offizielle Religion, lokale Kulte und individuelle Religiosität. Akten des religionsgeschichlichen Symposiums „Kleinasien und angrenzende Gebiete vom Beginn des 2. bis zur Mitte des 1. Jahrtausends v. Chr.” (Bonn, 20.-22. Februar 2003). AOAT 318. Münster, 2004 és Pluralismus und Wandel in den Religionen im vorhellenistischen Anatolien. Akten des religionsgeschichtlichen Symposiums in Bonn (19. - 20. Mai 2005). AOAT 337. Münster, 2006.
Szeretem ilyenkor kiemelni, hogy az ilyen konferenciáknak komoly előnyökkel rendelkeznek a nagy, monstre rendezvényekkel szemben: a résztvevők száma ugyanis alacsony, azaz mindenkit meg lehet hallgatni és mindenkivel lehet beszélni; továbbá a téma szűk, amely így koncentráltabb előrehaladást tesz lehetővé. Ez jelen alkalommal is így történt.
Bár nem jött el minden neves kutató, az előadók névsora így is tekintélyt parancsoló volt. A konferencia résztvevőinek összetétele jól tükrözte a hettitológián belüli „erőviszonyokat”: az előadók durván egyharmada volt német, második helyen az olaszok állnak, s csak őket követik az angolszászok, a többiek pedig a megszokott országokból (Hollandia, Izrael, Japán, Lengyelország, Spanyolország, az egyetlen francia előadó nem tudott végül eljönni). Hazánkat pedig jelen sorok szerzője képviselte („Hethitische Topoi in der hieroglyphen-luwischen Historiographie. Bemerkungen zur Frage der Kontinuität” c. előadásával).
A konferencián összesen huszonegy előadás hangzott el, s mivel túlnyomó többségük előadójuk épp aktuális kutatásaihoz kapcsolódott, a konferencia egésze első pillantásra túlzottan töredékes képet mutathat. Az én benyomásom azonban épp az ellenkezője volt: szinte minden előadó hivatkozási pontul használta Th. van den Hout kutatásait a hettita irodalom definícióját illetően és J. Assmann kulturális, ill. kommunikatív emlékezet-fogalma is sűrűn visszatérő hívószavak voltak. Ezek mintegy keretbe foglalták a konferencia előadásait, amely kereteken belül minden kutató egy kisebb rész csiszolt tovább, világosított meg.
Természetesen itt nem lehet mind a huszonegy előadásról kimerítően beszélni, ezért csak azokat emelem ki, amelyek akár pozitív, akár negatív értelemben mélyebb benyomást tettek (nem feltétlenül csak rám). Teljes előadó- és témalista itt található.
Az egész konferencián voltaképp egy rossz előadás hangzott el, ez Maria Lepši (Bonn) nevéhez fűződik, aki nem tett semmi mást, mint hogy egy nevezetes hettita történeti szöveg különféle szakaszait modern, narratológiai címkékkel látta el – magyarul semmi újat nem tudtunk meg, ellenben a (poszt)modern irodalomelméletben utazó kollégák biztosan élvezték volna (Die „Apologie” des Hattušili III. im Lichte moderner Erzähltheorie).
Két előadás különösen heves vitát generált, joggal. José Luis García Ramón (Köln), a kiváló indogermanista „Indogermanische Phraseologie in der hethitischen Literatur” c. előadásában azt vizsgálta, találhatóak-e az indoeurópai költői nyelvből származó kifejezések, kollokációk a hettita irodalom nyelvezetében. Ez az indogermanisztikában bevett megközelítés, ám a nem-indogermanisták joggal vetik az effélét kutatók szemére, hogy e kifejezések legtöbbször tetszőleges nyelvben előforduló fordulatok (pl. „széles váll”), így ebben alapnyelvi örökséget látni nem lehet, s még ha az is lenne, bizonyítani semmiképpen sem lehet.
Karl Strobel (Klagenfurt) amellett próbált érvelni, hogy a Nyugat-Kisázsiában megszülető görög történetírás kis-ázsiai, közelebbről hettita előképeken nyugszik (Geschichtsschreibung bei den Hethitern). Ezzel az a baj, hogy bár a korszak kis-ázsiai (lyd, kár, esetleg phryg) hagyományainak hatása önmagában nem zárható ki (ne feledjük, Hérodotos félig kár volt), egyelőre ez – források híján – nem is bizonyítható. Az állítólagos hettita előképeknél ugyan van forrásunk bőségesen, de ezek, úgy tűnik, semmilyen kapcsolatban nem állnak a görög történetírással, ami a köztük fennálló, néhány százéves írásbeliséget nélkülöző időszakot is magába foglaló több mint félezer éves szakadékot nézve nem is meglepő. A vitában arra is felhívták a figyelmet, hogy Nyugat-Kisázsia hettita uralom alatt állt ugyan, de nem volt hettita, és ezért kulturális hagyományairól rendkívül keveset tudunk.
A következő bejegyzésben néhány további figyelemreméltóbb előadást fogok röviden ismertetni.
Szeretem ilyenkor kiemelni, hogy az ilyen konferenciáknak komoly előnyökkel rendelkeznek a nagy, monstre rendezvényekkel szemben: a résztvevők száma ugyanis alacsony, azaz mindenkit meg lehet hallgatni és mindenkivel lehet beszélni; továbbá a téma szűk, amely így koncentráltabb előrehaladást tesz lehetővé. Ez jelen alkalommal is így történt.
Bár nem jött el minden neves kutató, az előadók névsora így is tekintélyt parancsoló volt. A konferencia résztvevőinek összetétele jól tükrözte a hettitológián belüli „erőviszonyokat”: az előadók durván egyharmada volt német, második helyen az olaszok állnak, s csak őket követik az angolszászok, a többiek pedig a megszokott országokból (Hollandia, Izrael, Japán, Lengyelország, Spanyolország, az egyetlen francia előadó nem tudott végül eljönni). Hazánkat pedig jelen sorok szerzője képviselte („Hethitische Topoi in der hieroglyphen-luwischen Historiographie. Bemerkungen zur Frage der Kontinuität” c. előadásával).
A konferencián összesen huszonegy előadás hangzott el, s mivel túlnyomó többségük előadójuk épp aktuális kutatásaihoz kapcsolódott, a konferencia egésze első pillantásra túlzottan töredékes képet mutathat. Az én benyomásom azonban épp az ellenkezője volt: szinte minden előadó hivatkozási pontul használta Th. van den Hout kutatásait a hettita irodalom definícióját illetően és J. Assmann kulturális, ill. kommunikatív emlékezet-fogalma is sűrűn visszatérő hívószavak voltak. Ezek mintegy keretbe foglalták a konferencia előadásait, amely kereteken belül minden kutató egy kisebb rész csiszolt tovább, világosított meg.
Természetesen itt nem lehet mind a huszonegy előadásról kimerítően beszélni, ezért csak azokat emelem ki, amelyek akár pozitív, akár negatív értelemben mélyebb benyomást tettek (nem feltétlenül csak rám). Teljes előadó- és témalista itt található.
Az egész konferencián voltaképp egy rossz előadás hangzott el, ez Maria Lepši (Bonn) nevéhez fűződik, aki nem tett semmi mást, mint hogy egy nevezetes hettita történeti szöveg különféle szakaszait modern, narratológiai címkékkel látta el – magyarul semmi újat nem tudtunk meg, ellenben a (poszt)modern irodalomelméletben utazó kollégák biztosan élvezték volna (Die „Apologie” des Hattušili III. im Lichte moderner Erzähltheorie).
Két előadás különösen heves vitát generált, joggal. José Luis García Ramón (Köln), a kiváló indogermanista „Indogermanische Phraseologie in der hethitischen Literatur” c. előadásában azt vizsgálta, találhatóak-e az indoeurópai költői nyelvből származó kifejezések, kollokációk a hettita irodalom nyelvezetében. Ez az indogermanisztikában bevett megközelítés, ám a nem-indogermanisták joggal vetik az effélét kutatók szemére, hogy e kifejezések legtöbbször tetszőleges nyelvben előforduló fordulatok (pl. „széles váll”), így ebben alapnyelvi örökséget látni nem lehet, s még ha az is lenne, bizonyítani semmiképpen sem lehet.
Karl Strobel (Klagenfurt) amellett próbált érvelni, hogy a Nyugat-Kisázsiában megszülető görög történetírás kis-ázsiai, közelebbről hettita előképeken nyugszik (Geschichtsschreibung bei den Hethitern). Ezzel az a baj, hogy bár a korszak kis-ázsiai (lyd, kár, esetleg phryg) hagyományainak hatása önmagában nem zárható ki (ne feledjük, Hérodotos félig kár volt), egyelőre ez – források híján – nem is bizonyítható. Az állítólagos hettita előképeknél ugyan van forrásunk bőségesen, de ezek, úgy tűnik, semmilyen kapcsolatban nem állnak a görög történetírással, ami a köztük fennálló, néhány százéves írásbeliséget nélkülöző időszakot is magába foglaló több mint félezer éves szakadékot nézve nem is meglepő. A vitában arra is felhívták a figyelmet, hogy Nyugat-Kisázsia hettita uralom alatt állt ugyan, de nem volt hettita, és ezért kulturális hagyományairól rendkívül keveset tudunk.
A következő bejegyzésben néhány további figyelemreméltóbb előadást fogok röviden ismertetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése