2009. február 4., szerda

Vita egy ókori Iránról szóló könyvről

Akik közelebbről is ismernek, tudják, hogy előszeretettel írok könyvkritikákat; a recenzió műfajai, (területi) változatai mint olyanok is sokszor foglalkoztatnak, és magát a recenziót egy nagyon fontos tudományos eszköznek tekintem (nem véletlen, hogy a BMCR és az RBL is be van ide linkelve). Ezért számomra is igen érdekes az a vita, amely nemrég tört ki egy ókori Iránt taglaló könyv kapcsán, s amely nem általános tanulságok nélkül való. A könyv a következő:

Kaveh Farrokh, Shadows in the Desert. Ancient Persia at War. Oxford, Osprey, 2007. Pp. 320. $29.95; L14.99.

[Az Osprey hadtörténeti könyveket ad ki, eleddig egyetlen kötetüket volt alkalmam részleteiben tanulmányozni, amely a hettita hadseregről szólt. Bár a szerzője neves, a könyv egyáltalán nem volt jó szakmailag.]

A könyvről a BMCR-en jelent meg
kritika. A kritika kemény, de alapos, vagyis meggyőzőnek és jogosnak tűnik. Szerzője a kiváló Livius portál szerkesztője. A kritikusnak az volt a fő problémája, hogy a szerző - a tekintélyes mennyiségű és elég mókás tárgyi tévedés mellett - egyáltalán nem rendelkezik naprakész ismeretekkel az Akhaimenida-kort illetően, keveri a hipotéziseket a tényekkel és erősen propagandisztikus (a propaganda törésvonalai az ókori Irán közegében általában a 1979-es forradalom előtti diktatúra és ideológiája - azóta főképp disszidált - hívei és a jelen Irán hívei között húzódnak, Farrokh az előző csoport tagja). Mindezt bőséges példatárral és kurrens, nyugati szakirodalommal támasztotta alá (a "szak" szónak még jelentősége lesz).

A BMCR-en lehetőség van arra, hogy a kritika is kritikát kapjon, ha valaki úgy gondolja. Ez történt jelen esetben is, amikor is egy hét (!) főből álló szerzőcsoport
válaszolt. A dolog érdekessége, hogy ebből hat fő grúz (köztük egy volt miniszter, bár nem tudom, ilyet miért kell megadni affiliációnak) és egy magyar (!).

Tudnivaló, hogy Grúziában - történelmükből kifolyólag - élénk iranisztikai kutatások folynak, ezért az ilyesmi nem meglepő. Ugyanakkor az is tudnivaló - ezt grúziai tapasztalataim, ottani kollégáim messzemenőkig megerősítették - hogy Grúziában nem divat recenziókat írni és a kritikus recenziók pedig kvázi sértésnek minősülnek (ez valószínűleg a szovjet kor öröksége, amely alól e szempontból még hazánk sem nagyon vonta ki magát). A magyar résztvevőről (Bártfai Imre) megvallom őszintén, semmit nem tudok. A megadott affiliáció ("University of Budapest") nem létezik, vélelmezem, hogy az ELTE-re gondolt, de ilyen nevű ókortudós vagy iranista ott sincs, máshol sincs. Egyetlen Bártfai Imrét sikerült találnom, aki az ELTE-n filozófiából doktorandusz, és vélelmezhetően azonos azzal, aki az SZTE-n 19. századi történetfilozófiát és vallástudományt oktat(ott). Hogy azonos-e a recenzió munkatársával, nem tudom.

Ami a kritikára adott kritikájuk érdemi részét illeti: a kritikát szakirodalom beidézésével próbálják semlegesíteni, amivel csak az a baj, hogy
1) általában nem naprakész (ennek persze lehet technikai oka, ismerve a grúziai könyvtárak helyzetét, már ha lehet egyáltalán "helyzet"-ről beszélni);
2) sok esetben nem iranisztikai szakirodalom, hanem politológiai, jogtörténeti irodalom, megspékelve (napi)lapokkal és internetes hivatkozásokkal, adott esetben obskúrus nyelvű (konkrétan lengyel) hivatkozással;
3) s ilyen munkákra "alapozva" utasítják el az Akhaimenida-kor vezető kutatóinak - H. Sancisi-Weerdenburg, A. Kuhrt, P. Briant - az eredeti kritikában is referált megállapításait.
Az hab a tortán, hogy a kritika nagy részére nem adnak választ, továbbá politikai propagandától e kritika sem mentes (meglehetősen rendszer-ellenesek) - csak tudnám mi köze van tudományos kérdéseknek az aktuálpolitikához - és effektíve hülyeségektől sem mentesek (különösen az Atossa királyné nevére vonatkozó érvelésük).

Konklúzió? Azt az olvasókra bízom. De annyit mégiscsak hozzá kell tenni, hogy bármily jó szándékkal is ír az ember bármit, a naprakészség és a lehetőség szerint minél teljesebb szakirodalom ismerete nélkül könnyen kellemetlen helyzetbe kerülhet. Sajnos a technikai adottságok keletre haladva folyamatosan romlanak, ez tény. S az is megfigyelhető, hogy az egykori keleti blokk országainak kutatói - ez alól azonban Magyarország már hálistennek kivétel - előszeretettel referálnak az egykori keleti blokkban megszületett, csak ott ismert és csak ott elismert, obskúrus nyelveken írt munkákra, amiről tényleg jó lenne leszokniuk, ha be akarnak kapcsolódni a tudományos vérkeringésbe.

5 megjegyzés:

Rihmer Zoltán írta...

Mivel nem vagyok sem iranista, sem az ókori kelet szakértője, csak néhány megjegyzést fűznék ehhez a rendkívül érdekes és hasznos bejegyzéshez, arra emlékeztetve, hogy az efféle tudományos (vagy annak látszó) viták megítéléséhez a részigazságokat gyakran nem matamatikailag kell összegezni.

1. A soktagú szerzőkollektíva válaszának végén található egy link, amely egy teljesebb változatra utal. Ez egy "Rozaneh Magazine" című, szemmel láthatólag iráni emigránsok által/számára készülő újság honlapján található, ugyanakkor elég kimerítően (egy bevezetésben és 19 további pontban) foglalakozik a Lendering felvetette kérdésekkel. Noha a válaszok ettől még lehetnek alaptalanok, úgy tűnik, mégis jóval több mindenre reflektálnak, mint a BMCR-nek küldött kivonat.

2. A vita engem elsősorban tudományszociológiai szempontból érdekel, mivel ennek csomóit - a bonyolult ókori kérdésekkel szemben - viszonylag egyszerű szinkrón módszerekkel is ki lehet bogozni.

a) A kollektíva a 15. pontban azt írja, hogy Lendering "does not recognize the real 'who's who' of Achaemenid Studies (i.e. David Stronach, Shahrokh Razmjou, John Curtis, Vesta Sarkhosh, James Russel, Linda Walbridge, Peter Chelkowski, Roger Savory, etc.). He ignores the academic mainstream of Achaemenid Studies and selectively exaggerates the significance of the Weedenburg workshops and other handpicked references. To his credit, Lendering does recognize Briant, which is grounds for optimism. However he is grossly exaggerating Briant's notable accomplishments as if these alone can compensate for the general state of affairs in the entire domain of Iranian Studies." Nem tudom, igaz-e mindez, mindenesetre egyetlen tudós oly mértékű abszolutizálása, amellyel Lenderingnél találkozunk, némi gyanút ébreszthet.

b) A 16. pontban megemlítik, hogy Farrokh - akinek neve nyilván csak véletelenül hasonlít oly nagyon Pharocq alfőmérnökére, aki a magyar olvasók előtt Boris Vian "Venyigeszú és a plankton" című regényéből (lehet) ismeretes - kitűnő könyvéhez a világhírű iranista, Richard Nelson Frye írt méltató előszót. Érthetetlen, hogy Lendering miért nem illette őt semmilyen kritikával, miközben a nála nyilván kevésbé szakértő kiadót nem kímélte. Ha ugyanis Frye idős korára elvesztette volna józan belátási képességét, az olyan horderejű információ, amelyet egy ilyen megsemmisítő recenzióban nem lehet megspórolni.

c) Végül megjegyzem, mivel Zsolt figyelmét talán elkerülte, hogy a bevezető pontban egy (újabb?) magyar résztvevőről is szó esik, akit név nélkül idéznek. Alighanem ez a részlet az, amelyből a magyar ókorkutatók a legtöbb következtetést tudják levonni a vita hátteréről, ezért ide is iktatom:

As noted by a Hungarian professor, "...the article [Lendering's "review"] ... seems to be a partisan action... the critic is worthless... only good for an internet site such as Livius.org... No proof, no real argument... This critic could never be published in scientific magazines. At least in Hungary."

Nos, hogy mit lehet ma Magyarországon ún. tudományos folyóiratokban vagy könyvekben megjelentetni és mit nem, arról sajnos van némi közvetlen tapasztalatunk. Kár, hogy ez a fent írtakkal homlokegyenest ellentétes. Ha valaki mégis hajlana rá, hogy inkább az anonim magyar professzornak higgyen, Zsolt egy-két nyomtatásban megjelent kritikája talán kijózanítja.

Simon Zsolt írta...

Kedves Zoltán!

Magam sem lévén az ókori Irán specialistája, engem is elsősorban úgymond tudományszociológiai vonatkozásai miatt érdekel ez a probléma. Ugyanakkor ókori Keletesként (és az óperzsa szövegek eredetiben történő buzgó tanulmányozójaként) van némi rálátásom a korszakra, és a grúz kollektíva írása ebből a szempontból tényleg meghökkentő, míg Lendering - egynémely hiba ellenére is - továbbra is korrektnek tűnik.

1.) Ami a Ruzane magazint illeti (ha már a derék grúz kollégák annyit lovagolnak az átírás kérdésén: a 'napi' jelentésű modern perzsa szó végén nincsen [h] hang, csak h graféma, amit é-nek kell ejteni...): érdemben nem sokat ad hozzá a kérdéshez, elsősorban ad hominem, ill. tekintélyérveket sorol fel. Az meg röhejes, hogy az Amazon.com honlapján olvasható megjegyzéseket hozzák fel pozitív érvéként Farrokh műve mellett.

2a). Lendering nem azért emeli ki Briant-t és a akhaimenida műhely-sorozatot, mert neki azok a szimpatikusak, hanem mert jelenleg tényleg ezek az Akhaimenida-kutatás krémje. És nem azért, mert nagy nevük van, hanem mert tanulmányaik tartalmilag ma a kutatás élvonalát képviseli, amit az is mutat, hogy eredményeik villámgyorsan hivatkozási alappá váltak. A kollektíva ezt nem látja és ehelyett szakmai folyóiratokban alig vagy nem publikáló iráni kutatókat citálnak. Ha valaki ignorálja az Akhaimenida-kutatás élvonalát, akkor persze, hogy azt hiszi hogy az iranisztikai kutatások hanyatlanak.

2b) Nem hiszem, hogy az előszót írót kellene feltétlenül piszkálni a könyv tartalmáért. Azért a szerző és a kiadó felelős.

2c) Az állítólagos magyar professzor megjegyzése tényleg elkerülte a figyelmemet. Rendkívül szórakoztató, különösen azért, mert tudható, hogy Harmatta halála óta az Akhaimenida-korszakkal mindössze egyetlen magyar, egy doktorandusz foglalkozik érdemben (ha eltekintünk a gazdaságtörténettől). Szóval elég mókás.

A baj igazából az, hogy amint Lendering rámutatott, a könyv tényleg tele van konkrét tárgyi tévedések tömkelegével, s ezt bizony még a kollektívának sem sikerült kimagyarázni. Mint ahogy azt sem, hogy Farrokh teljesen hamis képet mutat az iranisztikai kutatások állásáról, és azt sem, hogy Farrokh nem veszi figyelembe az aktuális kutatásokat.

Simon Zsolt írta...

Még két megjegyzés, amit kifelejtettem az előbb:

1) Az állítólagos magyarnak abban feltétlenül igaza van, hogy Lendering-féle kritikákat nálunk nem hoznak le. Nálunk ui. alig akad folyóirat, amely kritikus recenziókat hoz le, s sokszor, ha le is hoz ilyet, átteszi a "Vita" rovatba, ezzel is csorbítva a kritikai élt (és bizonyos értelemben devalválva is a kritikát).

2) Komoly kétségeim vannak afelől, hogy ez az állítólagos magyar professzor valóban nyilatkozott. A szakfolyóiratokat ugyanis "scientific magazines"-nak nevezi, amely azonban nem ezt jelenti (ilyen pl. a Nature meg a Science meg ezek). Több lehetőség van persze:

a) a magyar prof nem tud angolul
b) a grúzok nem tudnak angolul
c) ez így el se hangzott...

Rihmer Zoltán írta...

Köszönöm szépen a további kommentárokat, ezekkel együtt valóban sokkal kerekebb a kép. Különösen a 2. a) ponthoz írtakat érzem fontosnak: ha valaki ignorálja a kutatás élvonalát, joggal hiheti, hogy hanyatlik (vagy egyenesen nem létezik) a tudományszak. Ezt a felfogást valóban szinte a bőrünkön érezhetjük - amint azt az eggyel későbbi bejegyzés szomorú esete is mutatja.

Fejes László írta...

Bár -- mivel tökéletesen ismerem -- átérzem a helyzet szomorúságát, egy félmondatot azért kifogásolnom kell a posztban:

"obskúrus nyelvű (konkrétan lengyel) hivatkozással" -- Nem hiszem, hogy egy cikket csupán a nyelve alapján meg lehet ítélni, hogy bármilyen írásmű súlyát a nyelve határozná meg. Ha tehát abban a cikkben valóban van valami, amiért a grúz kollégák hivatkoztak rá, és ami más nyelven nem hozzáférhető, akkor nagyon helyesen tették, hogy hivatkoztak rá. Ha viszont a cikkre való hivatkozástól el lehetett volna tekinteni, akkor a hivatkozás tényét nem a cikk nyelve miatt kell kifogásolni.

A több, mint 40 millió beszélőjével a lengyelt semmiképpen nem lehet jelentéktelennek tekinteni, még akkor sem, ha az ókori keletre vonatkozó szakirodalom szempontjából nem foglal el jelentős helyet.